A kanadai Annihilator 1989-ben szó szerint berobbant a metal világába debütáló lemezével. Egy évvel korábban a Justice lemezzel a Metallica megtette azt a lépést, amivel egy csapásra a technikás thrash metal került a fémzenék élvonalába. Ekkor jelentkezett Jeff Waters bandája a ma már klasszikusnak számító Alice In Hell albummal, mely ebben a stílusban igazi mestermű. Azóta sok hó leesett már Kanada hegyeiben, Jeff pedig elérkezettnek látta az időt, hogy az Annihilator fordulatos történetének első évtizedét egy dupla DVD-n dokumentálja.

1986-ban jelent meg Joe első szóló lemeze, így 20 éves "születésnapját" méltó módon szerette volna megünnepelni. Az AC/DC mellől ismert Mike Fraser-t szerződtette maga mellé producernek, aki jellegzetes blues-hard rock, boogie hangzásait is hozta magával... Feledtetve Joe hiper-techno hangzású, korábbi lemezeit. Ez a lemez visszatérés ez a gyökerekhez, vagy értékelhetjük úgy is, hogy lazább dalokkal szeretett volna ünnepelni. (Deepfreeze kolléga értékeléséhez kattints ide.)

Talán Neal Morse 'Lead Me Lord'-jához tudnám hasonlítani ezt a lemezt, itt is egy más aspektusból megismert, kipróbált zenész - a chicagói Rez frontembere - ült össze barátaival, hogy egyszerű, lírai dalokkal fejezze ki nagyrabecsülését, szeretetét Teremtője iránt. Igazából nem is szórakoztatásra készült elsősorban, hanem együtt éneklésre; habár maga a zene miatt is érdemes hallgatni.

World Saxophone Quartet
"A Tribute to Jimi Hendrix"
2006. május 23., kedd 20:00 - 22:00 Teátrum

A legendás együttes 30 évvel ezelőtt, 1976-ban alakult OLIVER LAKE, DAVID MURRAY, JULIUS HEMPHILL és HAMIET BLUIETT részvételével. Mindannyian multi-instrumentalisták, akik arra az időre már saját együtteseik révén is komoly hírnevet szereztek. A különleges hangszerösszeállítású zenekar brilliáns ötvözetét adta az improvizatív modern jazz- és magas színvonalú kortárs kamarazenéknek úgy, hogy közben sikerült megőríznie az afro-amerikai kultúrkör hagyományait. Balladákat, bluesokat, bop-darabokat dolgoztak fel, de mindannyian írtak merészen új kompozíciókat is, melyek mesterien aknázták ki a szaxofon-kvartett nyújtotta lehetőségeket és a bravúros technikai megoldásokra képes szólisták figyelemre méltó kvalitásait. Bár alapvetően modern zenét játszottak, színpadi megjelenésükben a 40-es évek swing-érájának hangulatát idézte visszafogott öltöny-nyakkendő viseletük.

Némi szkepticizmussal álltam neki végighallgatni ezt a lemezt, nem győzve eleget emlékeztetni magam, hogy ezen a fronton milyen satnya kiadványok tudnak megjelenni, úgyhogy ne várjak sokat. Maga a név valahonnan rémlett, de ha véres ásóval verték volna a fejem a hajnali ködben, akkor se tudtam volna felidézni egy hozzá kapcsolódó dallamot sem. Ráadásul itt ez a rusnya lemezborító, ami csak még rémisztőbb hatást gyakorolt rám. Aztán rávettem magam, hogy nekiüljek, ha mást nem, hát egy elrettentő kritikát írni. Nem jött össze. Nem fogok rettenteni, mert ez egy jó lemez.

Vannak figyelemre méltó meglepetései az életnek. A Norvég Spiral Architect egy ilyen csapat, bár amikor az ember meglátja a borítót, utánuk néz és kiderül, hogy közepesebbnek mondható bandák tagjai álltak össze a lemezre, ami után azóta sincs folytatás, akkor nem egészen kimagasló albumra fog gondolni. Nos, ez mind mellékes! Ugyanis ez a lemez minden idők egyik legösszetettebb, legérdekesebb progresszív metal lemeze! Olyan lemez, ami után tényleg nagyon nehéz, szinte lehetetlen elkészetni a következőt. Az állak is leesnek a földre! Végtelenül összetett harmónia, hangszer, hang és dinamika orgia, jazzes basszusgitárral, komplex metalos dobokkal, erőteljes, sokszólamú gitárokkal, kifejező énekkel, néhol billentyűkkel. Az underground progresszív metal csoda, a Psychotic Waltz rajongói ugyanúgy dinamikai csodát kapnak, mint Cynic basszusfutamainak szerelmesei, de sokáig sorolhatnám. Neil Kernon producer csoda hangzásával, a műfajban megszokott kliséket az ajtón kívül felejtve igazi remekmű ez a lemez. Energiákkal, undergounddal és legalább annyi technikai és jazzes betéttel, mint metalossal.

Akik csak a deszkás punk banda Tooth & Nail-es korszakát ismerik, azok nem tudom, mit tudnak kezdeni a 'Through Thick & Thin'-nel, hiszen különbözik a későbbi anyagoktól. Van valami 'fiatalos bája', de igazából jó, hogy a zenekar tovább tudott lépni. Mégis, a régi kellemes emlékekkel összekapcsolva még ma is fel tudja dobni a napomat.

Cziránku Sanyi egy szent zseni. Március 28-án játszott a Marco Poloban. 2002 májusa óta nem tudtam Kárpát Mőbiusz koncertről, úgyhogy mikor erről tudomást szereztem, azonnal bekarikáztam a naptáramban a napot, hogy el ne bukjam, ezt látni, hallani kell!

A Kárpát Mőbiusz valami egészen elképesztő és sajátos „zenekar”. Nem is zenekar, mert ez tulajdonképpen Czira egyszemélyes duója, kísérni szokták kongán. Most például Csík Pisti, aki talán ehhez a történethez az optimális társ. Ehhez a témákra épülő zsigeri, pszichedelikus, az emberiség hajnalához és jövőjéhez egyaránt közeli és távoli zenéhez. Az alapot felismerhető témák adják, és ha nagyon akarjuk, akkor a tapsok közti őrületeket akár számokként is felfoghatjuk, de ez inkább improvizáció, hiába kérdeznénk a számcímeket.

Ez egy olyan mély magyar érték, hogy nem is lepődtem meg, hogy tízen voltunk rá kíváncsiak. Az valami elképesztő, ahogy Czira egy kétnyakún egyszerre mindkét nyakon tappingelve a népzenét metálos erővel, és technikai virtuozitással saját képére formálja, keresve és megtalálva ősi gyökereinket valami fura hangzás és ritmusvilágban. (9/8-ad)

Sikerült kicsit beszélgetnünk is, bár ezt nem nevezném riportnak, ahhoz sokkal több idő kellett volna, de reményeim szerint egyszer leülhetek majd vele hosszabban, mélyebben elemezni ezt az egész KM történetet. Cziránku, a Mester egy végtelenül szerény, nyitott, őszinte ember benyomását keltette bennem. És ha szerénységét tehetségével vetjük össze, akkor el se hisszük, hogy ez az ember itt él köztünk. Egy aszkétikus zseni, tényleg úgy is néz ki, mint egy hindu jógi bajszos-magyar alakban.

A Horror Metal, vagy másként írva Horror Diszkó-Rock nagymestere úgy tűnik öregszik. Manapság már rendezőként is bemutatkozó Rob 1998. óta ad ki szólóban lemezeket. Utoljára 2001-ben adott ki új dalokat THE SINISTER URGE címmel. (2003-ban megjelent egy PAST, PRESENT & FUTURE címmel egy válogatás is a munkásságáról.) 2006-ra eltűnt a korábban használt egyedi image és egyszerű farmerba öltözött. Jelenlegi csapata leginkább az ex-Marilyn Manson gitáros, John 5-ra épül, ami azzal is járt, hogy a dalok gitárcentrikusabbak és maintream slágeresebbek, kevésbé egyediek lettek.

Az Anguish Unsaid muzsikája engem leginkább a Training For Utopia-ra emlékeztet, Disszonáns hangzatokat, zaklatott ritmikát, veszett üvöltést hallhat bőséggel, aki a 'Wanting... Waiting' meghallgatására adja a fejét.