A legendás Jane’s Addiction legjobb felvételeinek gyűjteménye szeptember 18-án jelent meg „Up From The Catacombs: The Best Of Jane’s Addiction” címmel.

Már többször hallottam pozitív véleményeket e svéd doom/death/gothic csapatról, de nekem ez az első zenei találkozásom velük. Az eredetileg 1994-ben alakult zenekar öt demót/EP-t, és mindösszesen két stúdiólemezt („Where Lovers Mourn” – 2003.; „Arcane Rain Fell” – 2005.) tudhat eddig a háta mögött, de ez sem „rendes” nagylemez: három vadiúj dalt, három, a „The Closed Eyes of Paradise” c. (demó)anyagról származó újra felvett számot és két feldolgozás nótát tartalmaz.

- 1903. március 10-én született az Iowa állambeli Davenportban, Egyesült Államok, 1931. augusztus 6-án hunyt el New Yorkban, Egyesült Államok. Bix Beiderbecke, a jazz legendáinak egyike (valószínűleg jót mulatna, ha tudná, hogy halála után az lett belőle), akkor találkozott először a zenével, amikor a zongorán kezdte kipötyögtetni a számokat, és 15 éves korában kezdett kornettozni. Az Original Dixieland Jazz Band lemezfelvételei és a Mississippi gőzhajókon működő zenekarok hatására Beiderbecke otthagyta középosztálybeli családját és 1923-han már jelentős hírneve volt a Wolverines zenekarral. New Yorkban és Chicagóban Beiderbecke tánczenekarokkal játszott, ám szabadidejében az akkori idő vezető fekete zenészeit, nevezetesen Louis Armstrongot és Joe "King" Olivert hallgatta. 1926-ban Frankie Trumbauerrel dolgozott, majd 1928-ban mindketten Jean Goldkette és Paul Whiteman zenekarába kerültek. Ebben az időben ezek voltak a jazzkorszak show bandjei.

Skandinávia délceg őslakosai, a - közhiedelemmel ellentétben agancsos sisakot sosem viselt, viszont rendszeresen tisztálkodó - vikingek a VIII. században bontottak vitorlát, hogy hódító portyáikkal évszázadokon keresztül rettegésben tartsák Európát. Több mint ezer évvel később a svéd Amon Amarth zenekar lép az ősök nyomdokaiba, hogy fegyverek helyett dübörgő gitármunkával és death metal csatakiáltásokkal hódítsák meg a kontinenst, a szintén viking hagyományokat őrző Wintersun és a Tyr segítségével - november 12-én Budapestre is betérnek.

Szép jó napot! Rég nem volt semmi hír a Fading Circles házatáján, de azért a háttérben folyt a meló. A nyári fesztiválozás után mindenki visszavonult vagy a melójához, vagy pedig kisebb utazásaihoz, de az õsz kezdete, egyben az elhúzodó stúdiózás folytatását is magával hozta. A csapat 9 dalt rögzített: I Know That Time Will Come, Fading Parallels, Kill The Screen, My Restelss Soul, My Real Face (The Madmen), Sad Days Are Over (Emptiness Is Coming), Attitude, The Holy Trinity, Between Light And Darkness. A stúdió munkálatoknak még korántsincs vége, mivel ezután kezdõdik a keverés és egyéb utómunkálatok. Ha élõben nem is találkozhattok mostanában a csapattal, azért a TV-ben felbukkanak a fiúk, ugyanis rocktóber 20-án a román televízió magyar adásának Médiabefutós stábja látogatta meg otthonában az együttest, ennek az erdeménye pedig október 30-án lesz látható a TVR1 magyar nyelvû mûsorában 15:30-17:00 óra között. Egy másik “képes” hír, hogy elkészült az a felvétel amelyet a Duna TV rögzített 2006 május 20-án a budapesti Sting Underground Club-ban, ahol a csapat megnyerte a klub és a Magyar Könnyűzenei és Kulturális Alapítvány által szervezett Rockzenei Tehetségkutató Fesztivál elsõ díját. Ennek a felvételnek a sorsáról még nem döntöttünk, de valószínûleg valamilyen formában közé tesszük... További kellemes 7végét! Üdvözlettel, Schervenka Endre

Ugyanezen név alatt több zenekar is működik a világban (a metal-archives.com keresője is nyolcat dob fel), de jelen csapat amerikai és brutál death/thrash/metalcore keveréket játszanak. 1990-ben alakultak és ez a második lemezük. Ez elég szerény teljesítménynek tűnhet, sajnos honlapjukról sem derült ki ennek oka. A zene hallatán viszont elcsodálkoztam: hogyan sikerült ezzel a spanyol Locomotive Music-nál landolniuk, mikor a kiadó leginkább a power/heavy/prog vonalat favorizálja és akikhez például az Astral Doors is tartozik.

Uli Jon Roth virtuozitását mi sem szemlélteti jobban, mint hogy a német származású gitárművész csak egy egyedi, az ő igényei szerint készített héthúros hangszeren képes előadni kompozícióit. A Sky gitár mára összeforrt a korábban a Scorpions tagjaként is zenélő Roth nevével, aki november 17-én végre Budapesten is bemutatkozik, méghozzá az A38 hajó színpadán.

Az 1954-ben született Uli Jon Roth 13 éves kora óta gitározik, példaképei közé tartozik Jimi Hendrix és számos klasszikus zeneszerző, köztük Vivaldi is. Az első próbálkozások után 1973-tól már a legendás német hard rock zenekar, a Scorpions tagja volt, és dalszerző-gitárosként meghatározó szerepet játszott a csapat korszakos albumainak (Fly To The Rainbow, In Trance, Virgin Killer, Taken By Force, Tokyo Tapes) megszületésében. Az egyre nagyobb sikereket elérő gárda zenei irányvonala azonban meglehetősen távol állt Uli saját elképzeléseitől, így 1978-ban kilépett a Scorpions-ból, hogy saját feje után mehessen.

A Metal Blade nagyban kivette részét a metalcore csapatok szerződtetéséből az évtized elején a trend felfutásakor, és ennek köszönhetően két-három igazán jó bandát is sikerült behúzni hálójukkal a csónakba. Az egyik legjobb fogás az Unearth volt, akik 2004-es The Oncoming Storm lemezükkel egy gyilkos metalcore remekművet tettek le az asztalra. Szerencsére menet közben sem tévedtek el a srácok, így az új album ugyanolyan erős, mint elődje.

Az album megjelenése: 2006. október 27.
Felállás: ZENO (gitárok és az összes többi hangszer amely megszólal a lemezen, szóló ének és háttér ének), MICHAEL BORMANN (szóló ének és harmónia vokál, háttérének).

Mindig néhány évbe telik míg Zeno kiad egy-egy újabb albumot és megörvendezteti az AOR, klasszikus rock kedvelők táborát. A hosszú várakozás azonban mindig édes gyümölcsöt terem, ezúttal is egy mesterművet! Most 8 év után jelentkezett ismét a Listen To The Light albumot követve, egy újabb rock gyémánttal lettünk gazdagabbak, melynek címe Return To The Gods. Zeneileg finom, szövegében, előadásban, produkcióban egyaránt élvonalba tartozó csúcsprodukció. Kifinomult, rutinos előadásmód, erős dallamok, kiemelkedő hangszeres tudás jellemzi a művet. A rock rádiókban máris erősen pörögnek a dalok az albumról kemény rotációs rendszerben. Második szólóénekesként és vokális harmóniák alkotásában vendégzenészként hallhatjuk a JADED HEART együttes énekesét Michael Bormannt is, ki figyelemre méltó teljesítménnyel rukkol ki ezen az albumon is. A CD igazi nyerő album!

Müller Péter Sziámitól már megszokhattuk, hogy mindig új és új ötletekkel lepi meg a Sziámi közönségét. Ez alkalommal október 28-án, szombaton este kilenc órától a budapesti Gödör Klubban (V., Erzsébet tér) ad a Sziámi zenekar egy rendhagyó koncertet. A mini-fesztivál első fellépője a Sajt zenekar, majd a Jazzékiel következik. A fiatal srácok jazz-es alapokon nyugvó zenéjükbe szövik magyar nyelvű hip-hopjukat. A Jazzékiel fellépése után a Sziámi koncertje következik.

Ez alkalommal vendégek is érkeznek a zenekarba: Másik János, Peter Ogi, Víg Mihály és Király Tamás Farkasszeme. A műsorban elhangzanak majd URH, Kontroll Csoport, valamint régebbi és egészen új Sziámi dalok is.

A koncertek és a szemlélődések után még Dj. Onoff táncoltat szemrevaló hölgyeket és urakat.

Információ: www.vilagveleje.hu; www.sziami.hu; info@sziami.hu

Annak ellenére, hogy még 1996-ban alakult a müncheni illetőségű, az infólap szerint „melodic black metal”-ban utazó csapat, néhány demót leszámítva mindösszesen a bemutatkozó lemezen („Path” – 2004.) vannak túl. Ennek miértje talán a tagcserékben keresendő, illetve volt egy rövidebb leállásuk is még az évezred elején. Az intró hallatán még reménykedtem… aztán egy elég halványan megszólaló, leginkább Dimmu Borgir hatású blackes heavy metalt kaptam.

A Billy Talent egy ígéretes kanadai rock-formáció, történetük 13 évvel ezelőtt kezdődött, első albumuk pedig 2004-ben jelent meg „Billy Talent” címmel. Ugyanebben az évben a zenekar 3 Juno-díjat nyert, a „Legjobb új előadó”, „Az év albuma” és „Az év előadója” kategóriában.A quartet második albuma „Billy Talent II.” címmel a nyár folyamán jelent meg és egy csapásra meghódította Észak-Amerikát és Európát. Idehaza az album szeptember 11-én került a boltokba. A zenekar európai turnéja szeptember 7-én indult, a közeli Ausztriában két helyszínen is fellépnek a nagysikerre való tekintettel.

A jelenkori zenetörténet egyik legfurcsább figurája - akiért nem kisebb nevek rajonganak, mint Beck, Elton John vagy Fred Durst - már jelentetett meg egy Best Of-válogatást, „Mobysongs: The Best Of Moby 1993-1998” címmel. Ezt a korongot a következő szavakkal ajánlotta a hallgatók figyelmébe az Entertainment Weekly: „Ha a „Play” album felkeltette az érdeklődésedet Moby múltja iránt, akkor mindenképp’ ezzel a válogatással kezdd! Moby a progresszív techno-guruk egyik legjobbika!”

Ennél hízelgőbb lemezajánlót igazán nem is kívánhatott volna magának Richard Melville Hall - ez Moby polgári neve -, az igazi sikert, a nemzetközi áttörést azonban a fent említett „Play” hozta meg neki, 1999-ben. A világszerte közel 10 milliós példányszámban elkelt album kitüntetések sorozatát eredményezte Moby-nak: Grammy-díj nominálás, MTV Europe és MTV USA Award, VH-1 Award...

Kíváncsian vártam az új BLS albumot. A nemrég kiadott koncert dvd (European Invasion) és a friss album nyitódalához, a Betondzsungelhez (Concrete Jungle) készített király animációs klip meghozta az étvágyamat. A gond az, hogy a Shot To Hell sokadik meghallgatása után is korog még a gyomrom.

A Budapest Kongresszusi Központban december 6-án megrendezésre kerülő koncert első részében Mozart művei csendülnek fel Corea előadásában a Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar közreműködésével és Héja Domonkos vezényletével, míg a második részben Chick Corea Bartók művek ihlette jazz improvizációkat játszik zongorán. Chick Corea kedvenc zeneszerzője Bartók Béla, ezért is szerencsés, hogy több mint háromévi időpont-egyeztetés után idén, a zeneszerző születésének 125. évfordulóján jöhetett létre a két magyarországi hangverseny.

Chick Corea 1941-ben a Massachusetts állambeli kisvárosban, Chelsea-ben született. A gyermekéveiben klasszikus zenei képzésben részesült zongorista sokak szerint az utóbbi három és fél évtized egyik legnagyobb hatású jazzmuzsikusa, legyen szó akár „free jazz”-ről, „fusion”-ről, vagy „modern mainstream” stílusról. Közben az 1990-es évek közepétől készített klasszikus lemezeket is. 1996-ban Bobby McFerrin énekével és vezényletével a Saint Paul Chamber Orchestra közreműködésével vették fel a még az évben megjelent „The Mozart Sessions” című CD-t. Aztán Corea 1999-re megkomponálta első zongoraversenyét (Chick Corea Piano Concerto #1), amit a London Philharmonic Orchestrával vett lemezre.

A Mozart év alkalmából Bécs városa felkérte egy újabb zongoraverseny (Chick Corea Piano Concerto #2) megkomponálására. Július 10-én Dortmundban átadták neki a European Classical Piano Award díjat. Corea az első jazz zongorista, aki ezt a nagy presztízsű életműdíjat megkapta.

Nem csak egyszerűen P az ELP-ből! Carl Palmer, a progresszív rock dobzsenije egy év után visszatér az A38 Hajóra, hogy klasszikus ELP-, és nem kevésbé klasszikus saját szerzeményekkel bemutassa ördögi virtuozitását.

Az idén 56 éves Carl Palmer a nagy rock-generáció legfiatalabb dobosai közé tartozik. A brit zenész már 15 évesen profi zenekarban játszott, és mindössze 20 éves volt, amikor a Nice szintetizátorvirtuóza, az akkor már igazi nagyágyúnak számító Keith Emerson hívta zenélni. A King Crimson első énekes-gitárosa, Greg Lake csatlakozásával született meg az Emerson, Lake and Palmer nevű trió, amelyet a korabeli sajtó már megalakulásának pillanatában supergroupnak kiáltott ki. A három fiatalember rá is szolgált e titulusra: az első fellépésük után – mely az Isle Of Wight fesztiválon volt, több mint félmillió ember előtt – egy csapásra világhírűvé váltak, és 1970-ben megjelent első albumuk, majd az azt követő Tarkus című lemezük elmaradhatatlan darabja minden progrock kedvelő lemezgyűjteményének. Harmadik kiadványuk, mely Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabjának rock-átirata, egyértelműen része a kortárs magaskultúrának.

Emerson, Lake és Palmer 1979-ig zenélt együtt. Palmer ezt követően először saját zenekarral próbálkozott, majd egy másik szupercsapatban, az Asiában folytatta, egészen 1991-ig, amikor az ELP újjáalakult, és a Black Moon albuma után majd' egy éves világkörüli turnéra indult. E második korszak végül 1998-ig tartott: egy újabb lemez és számtalan koncert után a három zenész útjai ismét elváltak. Az ELP lemezek persze mind a mai napig jól fogynak: idén jelent meg a legendás első fellépés felvételét tartalmazó DVD, Birth of a Band: Isle Of Wight Festival címen.

Carl Palmer ma már nem egyszerűen a "P az ELP-ből", hiszen elképesztő gyorsaságával és mesteri dobolási technikájával szólóban is képes lázba hozni a rock rajongóit. Így ma is ott találjuk a kortárs rock élmezőnyében, és harminc évvel azután, hogy bemutatkozott a zenerajongók előtt, továbbra is ő "a dobosok dobosa". A civilben közvetlen, vidám brit úriember rendkívül komollyá és precízzé válik, amint beül dobfelszerelése mögé. Ami amúgy nem a színpad hátterében áll – ahogy megszokhattuk -, hanem a közönség orra előtt foglal helyet: Palmer ugyanis nem csak dobol koncert közben, hanem színészként is játszik.

Szinte napra pontosan két éve jelent meg az előző Mercenary album, az 11 Dreams. A lemezismertető végén akkor azt írtam, hogy ha koncerteken is tudják hozni azt a színvonalat, amit lemezen, akkor sok embert fognak maguk mellé állítani. Tavaly októberben aztán itthon is láthattuk őket a PeCsában a Dew-Scented és a Nevermore előtt és az akkori visszhangok elég vegyesek voltak, megosztotta a produkció a közönséget.

A 2005-ös év egyik legnagyobb vihart felkavart eseménye a heavy metal mûfajban Tarja Turunen távozása volt a Nightwish zenekarból. A Nightwish 2005. október 21-én Helsinki Hartwall arénában tartott nagyszabású koncertet, amely után a zenekar tagjai egy nyílt levelet adtak át az énekesnõnek. Ebben közölték, hogy a jövõben nem kívánnak Tarja Turunennel együtt dolgozni, vagyis kirúgták. A levél óriási lavinát indított el, nyilatkozatháború tört ki. Sõt bizonytalanná vált a Hartwall Arénában tartott koncerten készült felvételt tartalmazó DVD kiadása. Az akadályok végül elhárultak és megjelent minden idõk egyik legjobb heavy metal videoja, illetve DVD-je.

Az End of an Era cím szimbolikus. Jelzi, hogy véget ért a zenekar történetében egy korszak, amit Tarja Turunen neve fémjelzett. Sokan a Nightwish-t és Tarja Turunen-t megbonthatatlan egységnek tekintették. Többször megjelent nyilatkozatokban az a gondolat, hogy addig van Nightwish, amíg Tarja ott énekel. Eddig nem tudtam úgy nézni ezt a DVD-t, hogy függetlenítsem magam attól, ami a koncert után történt. Az is megfordult a fejemben, hogy mire lehet képes a zenekar Tarja Turunen nélkül, egy új énekesnõvel. - Horcsin Attila írása

A sötét death metalt játszó csapat új stúdióalbuma, ami 2006. október 23-án fog megjelenni!

Ismét. Szóval elkészült egy kislemez, tudjátok, a Not Music Just Rock. Mindenkinek tetszik, akinek meg nem az... Közben öten lettünk. Tonya (VL45) dobol, Dávid (fogalmam sincs) basszerozik, Krisztián (Fish!) gitározik, néha vokál is, Karel persze énekel, Bedő (Insane) gitározik. Tehát zenélünk. Annyira, hogy ismét stúdióba megyünk, ezúttal a Bakery-be, ahol két vadiúj dalt rögzítünk. Ez is kislemez lesz. Vagy olyasmi. Sőt! Koncert is lesz. Például:

Aki még mindig nem tudja kik vagyunk (ejnye!) az kocogjon el az alábbi oldalakra, és halgassa meg az Not Music Just Rock-ot:

A Kanadai MOSHPIT – TRAGEDY RECORDS megjelentette az új anyagunkat cd-n és úgy néz ki, hogy elég jó terjesztés elé néz majd a cucc. Az anyag címe ALLSCHOOL MONSTER és 28 dalt tartalmaz. Ez az eddigi legváltozatosabb anyagunk, rengeteg gyors arcbamászó dal, de a szokásos metal háború sem maradt ki, tehát egy igazi allschool őrület lett. A myspace oldalunkra felraktunk 2 számot az anyagról, reméljük sokaknak elnyeri a tetszését.