Felszerszámozva - interjú Ian Gillan-nel, 1991-ből 

Megjelent: 2005. május 27. péntek 12:00
Szerző: RockPower
    Interjúk 
IAN GILLAN pályafutása nemegyszer kisiklott, de új szólóalbumával, a Toolboxszal (Szerszámosláda) ismét sínen van. CHRIS MARLOWE beszélgetett vele Krisztusról, Blackmore-ról (minden összefüggés nélkül) és az Orosz Forradalomról.

Én voltam Jézus Krisztus - imígyen szóla lan Gillan. Egészen józannak tűnik, habár közelebbről kissé romosnak is, igaz, nem annyira, hogy ne lehetne a hajnali óra számlájára írni. A korai hetvenes években az ádáz Deep Purple rajongók talán Ian hangjával azonosították az istenséget, de ő maga sohasem. És nem tört össze sem a Black Sabbathban való egyévi énekléstől, sem a rossz csillagzat alatt született második Purple-próbálkozástól, mely csúfos kidobásával végződött, de még a szólókarrier hányattatásaitól sem.



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!



A második csésze kávénak szentelt rövid szünet után kiderül, hogy mindössze a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepére utalt, melyet egykor magáénak mondhatott. Csak nem a színházban és nem is a filmen, hanem a lemezen.

- Na neeem! Felajánlották a szerepet, de eszembe sem jutott. A filmen sem akartam szerepelni. Ha jó lett volna a film, szívesen megcsináltam volna, félreértés ne essék! Nem voltam a műfajom rabszolgája, vagy bármi ilyesmi. Az eredeti albumot megcsinálni, az viszont nagy dolog volt. Nagyon alkotó, nagyon újító munka volt. De nem tűnt úgy, hogy a többi bármit javítana azon, amit a Deep Purple-ben csináltam.

Gillan jelenleg a Toolbox-ot árulja, hasonnevű szólóverldijének második albumát. Igaz, az eredeti kisérőbandából a tavalyi Naked Thunder rossz fogadtatása után mindössze Steve Morris gitáros maradt meg. Ian fölnevet, amikor eszébe jut, hogyan is kezdődött az együttműködés. - Egy szemétláda hozott össze!

- Épp reggeliztem, kukoricapelyhet, válogattam a postámat és próbáltam megfejteni a keresztrejtvényt a reggeli lapban. Közben bedobtak még egy nagy borítékot, körbetekerve szerintem egy egész karika celluxszal, úgyhogy ki sem tudtam bontani. Feladó nem volt rajta, végül bevágtam a kidobnivaló közé. Később bent voltam a studióban és hallom, hogy valaki fantasztikus kíséretet játszik. Mondtam a road-nak, "hát ez csudás, honnan szedted ezt a kazettát?" Mondja, "ó, a szemétládádban találtam. Kíváncsi voltam, mit dobtál ki."

Így kezdődött-e az együttműködés, vagy sem, az a fontos, hogy Ian meg van elégedve.

- Nagyon tisztelem Steve-et. A maga ura, le se szarja a divatot, vagy az üzletet. Szeretem a tisztességet. Nem érdekel, milyen nehéz kijönni valakivel, amíg tudom, hányadán állok vele.

Az Y and T volt dobosával, Leonard Haze-zel és a Starship egykori basszusgitárosával, Brett Bloomfielddel kiegészült Toolbox-ban inkább benne van Ian szíve-lelke, mint az előző albumban. Szívesen meg is magyarázza:

- Ez kevésbé köldöknéző, mint az előző. Több rajta a kiabálás! Nincs orgona, meg a többi marhaság, ez tök jó. Van iránya. Az előző kicsit zagyválta a stílusokat, mindenfélét összekevert, ami életem során hatással volt rám, ezért nem volt egyéni - pillanatra megtorpan, aztán: - Amikor kirúgtak a bandából, ebbe is, abba is belekaptam, aztán összeszedtem magam. A billentyűsök nem olyan erőteljesek, mint a gitár, nem olyan brutálisak, általában. Ezzel az albummal a lényegre tértünk.

Vannak, akik hetekig tartó végtelen próbákkal törik be az új bandát valamilyen eldugott studióban. Ian az ugrás a mélyvízbe taktikáját választotta: túrára indult a Szovjetunióba, az Őrmény Rocksegélyben való részvétele közben szerzett kapcsolatait felhasználva.

- Így lehet a legjobban megismerni az embereket. Tavaly is ezt csináltam az előző bandámmal és minden kiderült róluk. Ezért van megint új bandám!

Ian-t annyira megrázták szovjet tapasztalatai, hogy úgy beszél emlékeiről, mintha valamikor álmodta volna őket.

- Az ember azt hiszi, ha sokat utazott, már mindent látott. És akkor hirtelen jön negyven fellépés a Szovjetunióban, játszottunk Tbilisziben, meg Jerevánban, az emberek meghívtak magukhoz, haza, azt ettük, amit maguk termeltek. Kecskesajtot, gyümölcsöt, kenyeret, bort. Mindent kiraknak az asztalra, amijük csak van és a kislányok a családból énekelnek, hogy szórakoztassák a vendéget.

- Aztán elmentünk Grúziába, ott meg emberek faliszőnyeget kínáltak. Az volt rajta, amikor az Afganisztánból hazatért katonákat elküldték Grúziába, amikor ott három évvel ezelőtt először kikiáltották a függetlenséget, de nem volt fegyverük. Csak gyalogsági ásójuk volt. Volt, akinek a gyalásóval kettévágták a fejét, és ezt megörökítették a faliszőnyegen. Istenem, hol van már az örményországi, vagy a grúziai földrengés! Az ilyesmi sokat szerepel a tévéhiradókban, de ez bele van szőve a faliszőnyegbe, kézzel, a hagyományos népművészeti stílusban - megmarad vagy ezer évig! Beszélgettünk a jelképes tölgyfa alatt a folyóparton, amelyet Sztálin megnyesett és erre épp az idén kezdett megint hajtani. Ott ül az ember a kozákokkal és a történelemről beszélget ez alatt a 800 éves tölgyfa alatt, és még tréfálkozni is volt kedvünk.

- Aztán amikor az örmény elnök kitüntetett az "Örmény Nép Barátja" érdemrenddel! Nem nekem szólt, hanem az örmény földrengés-albumnak. Egyszer csak eszembe jutott, hogy rajtunk kívül ezt csak Ronald Reagan és Margaret Thatcher kapta meg. Ilyenkor az ember elgondolkodik a zene hatalmán.

Komolyan elgondolkodik, majd: - Ezeknek a dolgoknak a hatása felébresztette bennem a tiszteletet mindaz iránt, amiben a hatvanas években, még gyerekfejjel, hittünk. Ami lenyűgözött. A lét puszta valósága. Amitől az ember kicsinek érzi magát.

Ez volt tehát az iskolapénz, amely együtt járt Ian önvizsgálatával, a megreformált Deep Purplé-ből való eltávolítása után. lan véleménye:

- Egy rohadt szót sem tudtam írni a Slaves And Masters albumra. Úgy meg voltam zavarodva, azt sem tudtam, mit csináljak. Egy hangot sem tudtam volna ráénekelni. Ennek az lett a vége, hogy kihajítottak. De előtte még néhány keményet veszekedtünk azon, hogy szerintem mit kellett volna csinálni!

Látszik, hogy szereti a Deep Purple-lel töltött jó éveket, ezért érzelmileg felszabadultan közelít a témához, habár szembeötlő, hogy Ritchie Blackmore, a gitáros nevét szinte képtelen hangosan kiejteni.

- Szerintem mindenki, aki igazán törődik a Deep Purple-lel, szeretné, ha ennek már vége lenne. Soroljuk az emlékek közé. Szerintem nem kellene új lemezt csinálniuk Deep Purple néven, ez nagyon szomorú lenne. A régi dicsőségen lovagolni. Biztosra veszem, hogy valakit még kirúg a gitáros. Ez így megy tovább. De én szívesebben emlékezem arra a Deep Purple-re, amilyen volt: egy veszélyes, kirobbanó, izgalmas banda.

Ian mindazonáltal nem sajnálja, hogy megpróbált visszakerülni a bandába.

- Ha nem próbáltam volna meg, ma is enném magam, hogy milyen lenne, ha megpróbálnám. Ez volt életem legjobb bandája, mármint 1969 és 1973 között. Nem vagyok ártatlan én sem, félreértés ne essék, csak a céljaink nem voltak egyformák. Állandóan összeakasztottam a bajuszt a gitárossal, a menedzser meg a gitáros seggét nyalta.

- Nem akarok örökké a Purple-ön rágódni, de azért kimerítő feladat megpróbálni kihajtani őket abból az átkozott műhelyből és be egy studióba, hogy olyat csináljanak, amit a huszadik század második felében lemezre lehet venni.

- "Az isten szerelmére, miért nem másutt?", mondta Jon Lord (a Deep Purple billentyűse), "ha csak rágondolok New Yorkra, elfog a félelem." Na, most hova szarjak? Mi van, mitől fél, a zsebesektől? Vagy szembe kell nézni a valósággal, hogy körül vagyok véve ilyen zenészekkel, miközben mások tökönragadják az életet? Ezen az értekezleten vertem be az utolsó szöget a koporsómba.

- De törődöm a dolgokkal és mindig felizgulok, amikor úgy érzem, hogy mások nem értik a zenét. Ez nem istenadta jog. Azért, mert az ember csinált egy-két slágerlemezt, még nem biztos, hogy egész életében első osztályon fog repülni. Szerintem a legszörnyűbb, amit az ember a szeretett bandájával tehet, ha ül a babérjain. Ez szerintem bűn.

Gillan karrierje "harminc év fizetett éneklés", ahogy maga mondja. Most igyekszik a háta mögött tudni a Deep Purple-történetet, és kihasználni azt az új tudást, amelyet az utóbbi néhány év iskolája rákényszerített.

- Nagyon jól érzem magam. Csomó szép emlékem van, és sokkal bizakodóbban nézek a jövőbe most, hogy ez már mögöttem van. Sok a dolgom, és most nagyobb távlatot tudok adni az én rock'n'rollomnak. Igyekszem más területeken is aktivizálni magam, hogy a rockbandámmal való munkát könnyen tudjam venni.

- Ha az ember felmászik a hegyre és onnan belátja a rock'n'roll országútjának egész távlatát, akkor lejőve már mindjárt felkapcsolhat a legnagyobb sebességbe és megy a verda.

Ian utolsó tanácsát búcsúszavaiba foglalja: - De nem szabad sokat álldogálni a kipúfogógázban! Talán sohasem fog vizen járni, de lan Gillan mindent túlél - ezt eltökélte.

RockPower, 1991/12.

rovat lapozó


Még, még, még...

Cikkek szövegében utoljára itt említettük: Felszerszámozva!



RockPower írta:


 

Ajánló









Ez is érdekelhet





Koncertek 2017. szeptember 25. és 2017. október 11. között:









Klipmánia