×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Motörhead - March ör Die (1992) 

Megjelent: január 09. kedd 00:05
Szerző: palszabolcs
    Lemezismertetők 

Utólag dolgokba belemagyarázni természetesen könnyű, de kétségtelenül volt valami egyszeri és megismételhetetlen az 1916-ban, amiért ott lógott a levegőben, hogy a következő koronggal nem sikerül ezt überelni. Nos, az 1992-ben megjelent March ör Die sok szempontból tipikus Motörhead album, azonban a zenekar körül több ponton is komoly változásokat hozott ez a korong, amelyek közül leginkább az volt szembeötlő, hogy Phil Taylor ismét kikerült soraik közül, a Sony pedig ejtette a csapatot...



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!





Az előző részben emlegetett észak-amerikai Operation Rock'n'Roll turné világosan mutatta, hogy új, radikális változást hozó szelek fújdogálnak a zeneiparban. A korábbi arénarock óriások és a tupírozott hajak kora lejárt, a kockás ing és az alternatív hangzás lett a nyerő. A grunge korszakról - amely azért nem kevés kiemelkedő és nagy hatással bíró lemezt is eredményezett - nyilvánvalóan mindenkinek megvan a maga véleménye, így inkább koncentráljunk brit hőseinkre, akik újfent olyan problémával találták magukat szemközt, ami az egyik tag hozzáállásából eredeztethető.

Az annak idején megjelent interjúkban még arról szólt a fáma, hogy Phil boldogtalan volt, a csapat is, és az egész már régóta lógott a levegőben, aztán Phil kilépett, Mikkey Dee pedig beszállt... Ez azonban nem ennyire egyszerűen történt. Több helyütt visszakereshető, hogy Phil játékával régóta elégedetlenek voltak társai, mert képtelen volt az ütemet tartani és egyre romlott a teljesítménye, amit természetesen mindenki észrevett, kivéve saját magát.

Aztán ott volt az ominózus próbás sztori, amikor kiderült, hogy azért nem tudja az új dalokat, mert összetört a walkmanja és nem tudta begyakorolni őket. Pici szépséghiba: a szóban forgó walkman jóval korábban összetört, simán pótolható és megtanulható lett volna a dolog. Phil Campbell sem jó szívvel emlékszik vissza erre: "Az egészben az a legszörnyűbb, hogy észre sem vette, hogy bármi baj lenne a játékával, miközben napról napra romlott. Még ha azt mondta volna, hogy >bocs', tudom, hol basztam el<, akkor még talán javított volna valamit a dolgon, de fel sem tűnt neki, hogy a legnagyobb elbaszás ő maga volt. Előfordult, hogy amíg mi a stúdióban próbáltunk, addig ő odakint mosta a kocsiját." (Brown - Kilmister - Motörhead a stúdióban, Cartaphilus, 2010)

Így tehát eldöntötték, hogy Taylort le kell cserélni. A helyzetet viszont gyorsan kellett orvosolni, így kölcsönvették Ozzy dobosát, Tommy Aldridge-et, aki profi módon újradobolta majdnem az összes számot, viszont nem akarta, hogy feltüntessék a borítón. Itt kell megemlíteni, hogy Phil játéka csupán az I Ain't No Nice Guy-ban hallható, valamint, hogy a Hellraiser-t a korábban King Diamond csapatában feltűnt svéd dobos, Mikkey Dee ütötte fel (aki aztán 23 évig, Lemmy haláláig a 'head tagja maradt). Egy évvel később (MHH No.52, 1994/1) Lemmy így nyilatkozott Mikkeyről: "Egyáltalán, Mikkey számunkra a megfelelő dobos, sőt mondhatom, a legjobb dobos, akivel valaha is játszottam. Ha valamit elkezd egy bizonyos tempóban, azt úgy is fejezi be. Phillel úgy voltunk, hogy elkezdtünk egy dalt és néha mint ha egy másikat fejeztünk volna be. A végén már nagyon beleszart a dolgokba."

Ez viszont csak afféle mellékszál a történetben, hiszen tizenegy új dal azért csak elkészült és felvenni is sikerült, újfent Peters Solley produceri közreműködésével, bár ezúttal már nem ment minden olyan olajozottan. Vannak, akik úgy gondolják, hogy az 1916 direkt az amerikai piacot célozta meg, és a remények nem teljesülése okán tértek vissza Lemmyék egy valamelyest nyersebb hangzáshoz. Utóbbit érzem csak igaznak, ez a korong kevésbé van "kifényezve" és úgy általában is nyomottabb hangulatú az egész. Ezzel együtt is a Stand még bőven L.A. napsütötte világát idézi, fogós refrénje és könnyedebb hangvétele okán, a szólók alatt újfent bizonyítást nyer, hogy Lemmy mennyire máshogy kezeli a bőgőtémákat, mint amit normál esetben várna az ember.

A Ted Nugent-féle Cat Scratch Fever átirata már gonoszan lüktet (az eredetit nem ismerem, de Lemmy szerint az ő verziójuk természetesen jobb, mint az originális), bár elég furcsa, hogy másodikként érkezik, viszont jól készíti elő a terepet a középtempóban döngető Bad Religion számára, viszont már itt feltűnő, hogy bár roppant hallgatóbarát a sound, valahogy mégsem klappol egészen a dolog. Meggyőződésem, hogy a Jack the Ripper a valaha írt Motör-szerzemények egyik leggyengébbje, se íze, se bűze nóta, sokszori meghallgatás után is csupán a monoton ismétlődő alapriff marad meg belőle.

Ezután viszont megkapjuk azt, ami lényegében eladja az egész lemezt: I Ain't No Nice Guy és Hellraiser, amelyekben két prominens vendég is felbukkan: Ozzy és Slash. Ozzy ugye régi cimbora, Slash azonban egy fiatalabb generáció képviselője, még ha a Guns N' Roses nevű garázsbanda révén van is némi neve már... Ettől függetlenül állítólag ő maga hívta fel Lemmyt, hogy szeretne szerepelni a lemezen.

"Nagyon meglepett a dolog, de azért annyira nem. Jópofa kis kalapja van, meg minden. Meg azért azt is a javára írom, hogy elég jó gitáros. Csak bejön, a nótát még életében nem hallotta és hopp, már játszik is! Ilyen egyszerűen..." (- Lemmy interjú, MHH No.36, 1992/9). Az I Ain't No Nice Guy afféle önéletrajzi ihletettségű ballada, finom zongorás témákkal, Slash ízes szólójával, Ozzy pedig nagyon szépen vokálozik a bibircsókos főnök mellett. A Hellraiser szintén tíz pontos darab (nem véletlenül lett a lemezt felvezető maxi címadója), húzós bőgő-dob alapra érkező fülbemászó riffek, az életmű egyik nagy pillanata, nem mellesleg sokkal jobbnak tűnik, mint Ozzy verziója a No More Tears lemezen. Nem átirat, ugyanis közösen írták a dalt, aztán mindenki feltette a saját aktuális korongjára is.

Ilyen ászokkal nehéz versenyre kelni, nem csoda, hogy az Asylum Choir és a Too Good to Be True sápadtabbnak tűnnek. Pedig előbbi melodikus refénje elég egyértelműen idézi az Another Perfect Day lemez világát, utóbbi meg ismét egy visszakacsintás az 1916 könnyedebb témái felé, Lemmy éneke is azt idézi, de összességében azért nem az a szint.

Az utolsó három dal azonban nagyon ügyesen összerakott darab: a You Better Run egyszerű, bluesos hatású témái kellemesen lüktetnek finom zongorás színezéssel a háttérben, újfent egy Slash szólóval tarkítva, a Name in Vain némiképp az I'm So Bad (Baby I don't Care) rokona, vidám boogie a javából, a címadó viszont valami egészen sajátos súlyosság. Nem is sikerült benne maradéktalanul dűlőre jutni Solley-val, Lemmy szerint a producer a saját elképzeléseit erőltette végig és állítólag készült ebből jobb verzió is, amit feltétel nélkül elhiszek, de az 1916 címadóját idéző, furcsa hangzású menetelős nóta azért elég hatásosan zárja a 46 perces korongot.

A csapat pályafutására szinte végig jellemző volt, hogy minden 'head lemez előtt, vagy után néhány nem egészen hivatalos anyag is napvilágot látott, így pár szót ejtsünk erről is. Ezúttal előbb a Roadrunner dobott piacra egy The Best Of lemezt tizennégy stúdió, illetve koncertfelvétellel, majd a Discharge, a Girlschool és a Venom esetében is sikerrel kalózkodó Receiver Records kaparta össze egy '80-as brit és egy '82-es kanadai koncert felvételét Jailbait címmel, dupla lemezre. (Utóbbi az érdekesebb, aki tud eladó példányt emberi árfolyamon, szóljon.)

Persze nem a Motörhead lenne, ha kapásból nem akadt volna egy csomó gond a lemez megjelenését követően. Egyik a WTG (közvetve Sony) kiadó, akiket Lemmy önéletrajzában is fő felelőssé tesz a lemez sikertelensége miatt. Akik ráadásul voltak olyan kedvesek elintézni azt is, hogy megfenyegették az amúgy potenciális rádiós sikernek ígérkező I Ain't No Nice Guy-t rotációba tevő rádiókat és megpróbálták levetetni a nótát, mert "nem adtuk oda nektek".

Inkorrektség kimaxolva, egyedül az új - és szintén a Lemmy haláláig kitartó - menedzser, Todd Singerman próbált javítani a helyzeten, hellyel-közzel sikerült is, de azért egy Sony ellen harcolni elég egyenlőtlen küzdelem. Talán nem is meglepő, hogy a Hellraiser-hez forgatni tervezett klipet sem támogatták anyagilag, de azért megoldották. "Itt voltunk egy, a rock rádiókban tizedik helyre feljutott dallal és kábé tizenöt rongyra lett volna szükségünk, hogy forgassunk hozzá egy videoklipet, de nem adták meg. Úgyhogy fogtunk nyolcezer dollárt a saját pénzünkből és megcsináltunk mi magunk - még Ozzy és Slash is, amilyen jó gyerekek, eljöttek szerepelni benne. Habár a videoklip egy kicsit zavaros, nem sült el túl rosszul. De az MTV nem játszotta egy ideig, mert a Sonynak három hétbe tellett, hogy aláírja a sugárzási engedélyt..." (- Kilmister - Garza - Fehércsíkláz, Cartaphilus, 2007)

Az 1992. augusztus 14-én megjelent korong az eladásokkal közel sem szerepelt olyan jól, mint elődje (az Egyesült Királyságban csupán a 60. helyet csípte meg, az USÁ-ban viszont listára sem kerül). Lemez után persze koncertek, közben egy vendégszereplés a Jay Leno-féle Tonight Show-ban, új kiadó keresése a következő lemezhez. Azonban sokkal fontosabb ezektől, hogy Mikkey Dee csatasorba állításával olyan építkezés indulhatott meg, ami a következő évben megjelent Bastards képében egy brutálisan jó anyagot eredményezett. De erről majd később.




Track lista:

01. Stand - 3:31
02. Cat Scratch Fever (Ted Nugent cover) - 3:52
03. Bad Religion - 5:01
04. Jack the Ripper - 4:39
05. I Ain't no Nice Guy - 4:18
06. Hellraiser - 4:35
07. Asylum Choir - 3:40
08. Too Good to Be True - 3:36
09. You Better Run - 4:51
10. Name in Vain - 3:06
11. March ör Die - 5:41

Közreműködő zenészek:

Ian Fraser "Lemmy" Kilmister (RIP 1945-2015) – ének, basszusgitár
Phil "Zööm" Campbell (1983-2015) – gitár
Michael "Würzel" Burston (1983-1995, RIP 1949-2011) - gitár

vendégek:
Mikkey Dee (Don Dokken, King Diamond) - dob: Hellraiser
Peter Solley - billentyűs hangszerek, producer
Slash (Guns N' Roses) - gitár: I Ain't no Nice Guy, You Better Run
Ozzy Osbourne (Black Sabbath) - ének: I Ain't no Nice Guy
Jamie Germaine - gitár
Lemmy és Peter Solley - cselló hangszerelés

közreműködők között fel nem sosorlt szereplők:
Philty "Animal" Taylor (1975-1984, 1987-1992, RIP 1954-2015) – dob: I Ain't no Nice Guy
Tommy Aldridge (Whitesnake, Ozzy) - dob

Lemezeik:

1977 - Motörhead
1979 - Overkill
1979 - Bomber
1980 - Ace of Spades
1982 - Iron Fist
1983 - Another Perfect Day
1986 - Orgasmatron
1987 - Rock 'n' Roll
1991 - 1916
1992 - March ör Die
1993 - Bastards
1995 - Sacrifice
1996 - Overnight Sensation
1998 - Snake Bite Love
2000 - We Are Motörhead
2002 - Hammered
2004 - Inferno (-2-)
2006 - Kiss of Death
2008 - Motörizer
2010 - The Wörld is Yours
2013 - Aftershock (-2-)
2015 - Bad Magic

1979 - On Parole (amerikai bemutatkozó album)
1981 - No Sleep 'til Hammersmith (live)
1984 - No Remorse (válogatás)
1988 - No Sleep at All (live)
1999 - Everything Louder Than Everyone Else (live)
2000 - The Best Of
2003 - Live at Brixton Academy (live)
2005 - BBC Live & In-Session (live)
2007 - Better Motörhead than Dead: Live at Hammersmith (live)
2011 - Lemmy - The Movie - DVD
2011 - The Wörld Is Ours Vol. 1 - Everywhere Further Than Everyplace Else - DVD, Live album
2012 - Complete Early Years - Boxed set
2012 - The Wörld Is Ours Vol. 2: Anyplace Crazy as Anywhere Else - DVD, Live album
2017 - Under Cöver - feldolgozás

Kiadó:
WTG, Epic
Honlap:
imotorhead.com
facebook.com/OfficialMotorhead


rovat lapozó


Még, még, még...

kép

Motörhead - 1916 (1991)

2017-11-27 12:05:00

kép

Motörhead - Rock 'n' Roll (1987)

2017-11-03 12:05:00

kép

Motörhead - Orgasmatron (1986)

2017-10-21 12:05:00




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Vuur - In This Moment We Are Free - Cities (2017)
A holland Anneke van Giersbergen idén pont tíz éve, 2007-ben szállt ki a Gathering-ből, de hiába a kommerszebb szóló karrierje, ma is mindenki az atmoszferikus doom

Tovább...
Appice - Sinister (2017)
A rockzenén belül egyedülálló, hogy két testvér ugyanazon a hangszeren fusson be nemzetközi karriert és kerüljön a szakma elitjébe. A két Appice tesóval ez történt, mind a ketten a csúcsra

Tovább...
Annihilator - For the Demented (2017)
A kanadai Ottawá-ban, '84-ben indult Annihilator a hazájának a vezető groove-thrash-heavy metál zenekara... A csapat diktátora, Jeff Waters legutóbb 2015-ben adta a

Tovább...
Motörhead - Another Perfect Day (1983)
A londoni Motörhead a '79-es Overkill és Bomber lemezeivel sztárrá, majd a '80-as Ace of Spades és a '81-es No Sleep 'til Hammersmith élő anyagával listavezető

Tovább...
Septicflesh - Codex Omega (2017)
Az eredetileg 1990-ben alakult csapat a görög black metal színtér egyik legrégebb óta aktív, egyben legsajátosabb zenekara. Noha az új évezred elején egy rövid időre

Tovább...




Koncertek 2018. január 18. és 2018. február 03. között:









Klipmánia