×

Szükségünk van a Te segítségedre is! - Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni nekünk! Kérjük, hogy a közlemény rovatba ne feledd el beírni: passzio, hogy a támogatásod célba érjen! Ciki, vagy sem, de sajnos idáig jutottunk! E finita la commedia...

 Steven Wilson - To The Bone (2017) 

Megjelent: augusztus 08. kedd 00:05
Szerző: pjuan
    Lemezismertetők 

A 49 éves Steven John Wilson-t a Porcupine Tree feloszlása óta a Blackfield-ben és a Storm Corrosionban is hallhattuk, de mindegyiknél fontosabb a progresszív rockos szóló munkássága, amivel legutóbb 2015-ben adott ki soralbumot Hand. Cannot. Erase. címmel.

Mostanra ismét mindent megváltoztatott maga körül, a To The Bone album kommerszebb, elektronikus és slágeresebb lett elődjénél, megoldásaival a Pink Floyd mellett Peter Gabriel, a Talk Talk mellett a Tears for Fears is felbukkan legfőbb hatásként. A tartalom kapcsán pedig így nyilatkozott: "A szövegek szempontjából, a 11 dal az ex-igazságok korának paranoiás káoszától, a modern technika világát jellemző önutálaton át, a vallási fundamentalisták mindennapjainak kifürkészéséig, sok mindenről szól, de akad néhány naivan légvárépítő szöveg is. Lényegében a mai nyugtalanító idők lenyomata ez a lemez..."



Ha támogatni tudsz minket, akkor a MagyaRock Hírességek Csarnoka Egyesület bankszámlaszámára - K&H Bank 10403239-50526686-48521004 - tudsz utalni, a közlemény rovatba kérjük ne feledd el beírni: passzio.

Kedves Barátaink! Oldalunk lelke, sorsa fordulóponthoz érkezett. Egy végtelenül anyagias, politikával átitatott világban, minket is lassan-lassan utolért a nagy kérdés, merre vezet tovább az utunk, vagyis őszintébben: "lesz-e a haszon őszire?" Sok éve már annak, hogy páran - merő lelkesedésből - úgy döntöttünk: létrehozunk egy független zenei oldalt, ahol szabadon leírhatjuk a véleményünket. Mindentől és mindenkitől függetlenül fogtunk bele ebbe a nagyon komoly feladatba, ami az elmúlt több, mint tíz évben sok ezernyi egyéni hangú, reményeink szerint mások számára inspiráló és vitaindító írásmű formájában valósult meg. Az aktuális divatoktól és trendektől függetlenül értékeltük a körülöttünk lévő zenei világot, csak a minőséget figyelembe véve, magunknak is a valóságot keresgélve.

Függetlenségünk időközben ezernyi értéket teremtett. Olyan emberekkel készíthettünk interjúkat, akikkel mások nem beszélgettek, ma már ismeretlennek számító régi hősöktől kérdeztük meg a múltjuk titkait - és ők a függetlenségünk miatt, őszintén mesélték el az életüket. Az évek alatt sok száz cikksorozatot írtunk, mélységében felderítve és elmesélve hazai és külföldi zenekarok életművét, sorsát. Közben olyan véleményeket is megfogalmazhattunk, amiket mások nem szoktak. Mindezzel többek, mások lettünk, mint Tisztelt - és szintén alulfinanszírozott - sorstársaink. A nagy kérdés pedig a cikkek számával és oldalunk értékeivel egyre csak növekedett: "lesz-e a haszon őszire?" És a válasz is egyre nevetségesebbnek tűnt: "semmi, nulla, zéró, mindenkinek ez a hobbija, akinek nem inge, az nem veszi föl!"

Most a sorsunk újra fontos kérdéssé kezd válni! A létező út is világosnak tűnik. Feladjuk az oly régen és féltve őrzött függetlenségünket, vagy sem? Az árát mindenképpen megfizetjük a döntésünknek, hiszen a lelkesedésünk a pénzünkkel együtt fogy. Ezért a szokásos kérdést kell feltennünk: hajlandó vagy-e anyagilag támogatni az általunk végzett munkát? Örülnénk, ha támogatnál minket, cserébe mi - a szokásos kötelező: hirdetésed megjelenítése mellett - a folytatást tudjuk felajánlani! És sajnos jelzésként kell értékelnünk, ha ezen felhívásunk után nem érdekel a sorsunk. A végső döntésünket majd a pénztárcánk alakulása alapján hozzuk meg... és akkor még a kötelező, mégis egyre halasztott fejlesztéseinkről nem is beszéltünk...

Ha megteheted, támogass minket, a függetlenségünket, akkor is, ha nem értesz egyet a véleményünkkel! Mert mit kezdesz majd azzal, ha mindenki csak veled bólogat... és senki sem mond neked más nézőpontot? Mert, ha nem tudod, hogy létezik Epres Túrótorta, akkor azt sem tudod eldönteni, hogy izlik-e, vagy nem!?

Ezer forint is segít, de egymillió többet, tízmillióért pedig személyes köszönőlevelet is írunk, ha akarod! Köszönjük!




Steven Wilsonban tisztelendő a művészi szabadságba vetett hite, ami az esetében egyet jelent a rajongók elvárásainak a teljes figyelmen kívül hagyásával. Ő a saját útját járja, vezesse bármerre is... Most éppen a kommerszebb indie-pop-rockba ágyazott régimódi progresszívabb pop-rock megoldások felé sodorta önmagát, feladva az eddigi jazzes és improvizatív világot. Jól megírt dallamokat és dalokat kaptunk, egyedinek nem nevezhető részletekből összegyűjtve, ismerős szerkezetű dalokkal, amiket intelligensen rakosgat egymás után, úgy viselkedve, mintha minden ötlet a sajátja lenne... Leginkább a "csecsemőnek minden újdonság" jutott erről az eszembe, persze kicsit mindezt a "szabályt" pofátlanul - de halálosan profin - alkalmazva...

A nyitó To the Bone játékos minimalizmusát szépen viszik át a Tears for Fears szellemes és slágeres pop-világába, de a költői Nowhere Now sem lett rosszabb a maga végső indies könnyedségével... A Pariah című Pink Floydos balladát feldobja Ninet Tayeb füstös-árnyas, mégis nőies énekhangja, de ez nekem így is túl nyálas és közhelyes - ahogy a Blackfield is manapság. Az alternatívabb The Same Asylum as Before fogós részei vannak olyan progresszívak, mint a Muse és a Placebo a fénykorában, de a régimódi prog-rockos közhelyből itt is túl sok akad, ahogy a Refuge című balladában is túlzott a Pink Floydos rajongás...

A vagy fejhangon, vagy Beatles-t koppintva énekelgető Permanating simán átmegy új-hullámos ugrálásba, de a nyávogást a merülős Blank Tapes is tovább viszi, mintha az olyan érdekes lenne... de nem az! Aztán kapunk egy teljesen Placebo-mintázatú indie slágert People Who Eat Darkness címmel, aminek legalább van lendülete, de még ennél is zavaróbb a Song of I című duettes elektro-pop epika, amitől Peter Gabriel biztosan felhívja majd az ügyvédjét! A komplexebb szerkezetű, de a korábban felsorolt bandáktól simán témákat és érzésvilágokat lenyúló Detonation érdekesen és progresszívan szövögeti egymás után a részleteit, de idáig már mindig elfogyott a türelmem, ráadásul a lemezt egy Song of Unborn című eléggé unalmas ballada zárja, ami persze költői is egyben...

Azt hiszem, hogy leginkább útkeresésnek lehet mondani ezt az albumot, ahol sajnos a főhősünk a művészi szabadság jegyében feladta a művészi önállóságát is, többek között! Értem én, hogy egyszerűbb dalokat akart írni, mert azt hiszi, hogy majd az egyik slágeresebb dalát felkarolja majd valamelyik tévé, vagy rádió, aztán majd csak belép a legnagyobbak közé, de szerintem a Pink Floyd és Peter Gabriel nem attól lett a legnagyobb, hogy a siker érdekében feladta önmagát, hanem attól, hogy nem másoltak senkit, inkább teljesen egyedi ötletei voltak, amiket bátran elmert a világ elé vinni... aztán végül bejött nekik az önállóság, újra és újra... Szóval Steven Wilsonnak is azt javaslom, hogy legyen bátrabb, mert ennek a lemeznek a nagyobbik felét már a csecsemők is ismerik máshonnét... Úgyhogy profizmus ide, vagy oda, kiváló kísérő zenekar ide, vagy oda, ez így sajnos nem lesz elég a kiugró sikerhez, és írhat közben bármennyi balladát a migránsokról, a mindenhonnét ismerős közhelyek, harmóniák és fordulatok nem adják el feltétlenül önmagukat...

10/05





Track lista:

01. To the Bone - 6:41
02. Nowhere Now - 4:03
03. Pariah - 4:46
04. The Same Asylum as Before - 5:14
05. Refuge - 6:43
06. Permanating - 3:34
07. Blank Tapes - 2:08
08. People Who Eat Darkness - 6:02
09. Song of I - 5:21
10. Detonation - 9:19
11. Song of Unborn - 5:55

Közreműködő zenészek:

Steven Wilson (Blackfield, Porcupine Tree, Storm Corrosion) - gitár, ének, producer
David Kollar - gitár
Mark Feltham (Nine Below Zero, Rory Gallagher) - harmónika: To the Bone
Nick Beggs (The Mute Gods, The Pineapple Thief, Steve Hackett, Kajagoogoo) - basszusgitár, Chapman stick
Andy Partridge - dalszerző
Jeremy Stacey (King Crimson, Joe Cocker, Robbie Williams, stb) - dob
Craig Blundell (Lonely Robot, Pendragon) - dob
Ninet Tayeb - ének: Pariah, Blank Tapes
Adam Holzman (Miles Davis) - billentyűs hangszerek
Sophie Hunger - ének: Song of I

hangmérnök: Paul Stacey (Oasis, Black Crowes, stb.) – engineering

Lemezei:

2008 - Insurgentes
2011 - Grace for Drowning
2013 - The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)
2015 - Hand. Cannot. Erase.
2017 - To the Bone

2012 - Get All You Deserve - élő DVD
2012 - Catalogue / Preserve / Amass - élő
2015 - Transience - válogatás

Kiadó:
Caroline International
Honlap:
stevenwilsonhq.com
facebook.com/StevenWilsonHQ


rovat lapozó


Még, még, még...




 

Ajánló









Ez is érdekelhet

Kaipa - Children Of The Sounds (2017)
A '73-ban induló svéd progresszív rocker Kaipa annak idején - a későbbi Flower Kingsből - bemutatkozási lehetőséget nyújtott Roine Stolt-nak, aki 2002-ben - a ma is a csapattal

Tovább...
Prophets Of Rage - Prophets Of Rage (2017)
A Rage Against the Machine háromnegyede - Tom Morello gitáros, Tim Commerford basszusgitáros és a Black Sabbath-nak is besegítő Brad Wilk dobos, Zack de

Tovább...
Lynch Mob - The Brotherhood (2017)
George Lynch csúcs formában van manapság. Nemrég nosztalgiázott pár jó ízű koncertet a Dokkennel, 2017-ben pedig három kiválónak ígérkező lemezen is szerepet vállal...

Tovább...
Robert Plant - Carry Fire (2017, bcs)
Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy Plant a 2014-es Lullaby után még új albummal jelentkezik, de ennél nagyobb meglepetés sose érjen. Volt annak a lemeznek valami

Tovább...
Caligula's Horse - In Contact (2017)
Az ausztráliai Brisbane-ben, 2010-ben alakult Caligula's Horse egy modern alternatív-progresszív rock-metál zenekar, aminek ez az In Contact már a negyedik

Tovább...




Koncertek 2017. október 24. és 2017. november 09. között:









Klipmánia