Dionysosrising Blog

 Menü
· Főoldal
· Archívum
· Enciklopédia
· Hard.Fplanet.hu
· Hosszabb írások
· Impresszum
· Kereső
· MHW dbSearch
· Rovatok
· Szavazógép

 Nap cikke
A legolvasottabb cikk ma:

Anubis Gate - Covered In Black (2017)

 Látogatottság
Összesen
88374171
találatot kaptunk az oldal indítása óta: 2003. július

 Hang-Súly


 Vásárolj!
Bálint Csaba - Beatinterjúk I.

Majnik László - Barázdák között


7. Phil Collins megmenti a Genesist





“Amikor Peter elment, rengeteg jópofáskodó pletyka jelent meg a sajtóban, a zenekar jövőjét illetőleg pedig a jóslatok általában borúlátóak voltak. A legtapintatlanabb a Melody Maker volt: nemes egyszerűséggel azt írta, hogy »a Genesis halott«” – idézte fel az 1975 május végi napokat Mike Rutherford. Kétségtelen, hogy Peter Gabriel olyan hatást gyakorolt a közönségre, hogy nehezen tudták nélküle elképzelni a zenekart. Az egész “artrock” – ahogyan a Genesis műfaját elnevezték – értelmetlenné vált nélküle. Tardos Peter is azt írja egyik könyvében, hogy Gabriel kiválása a Genesisből olyan volt, mintha Paul McCartney vált volna ki a Wingsből.

A gyászbeszédeket csupán négy fiatalember nem hallgatta meg: a Genesis megmaradt tagjai. Mindenekelőtt, mielőtt pánikba estek volna, két hónapra elbúcsúztak egymástól, és kipihenték az utolsó lemez és a nem kevésbé nyomasztó turné fáradalmait. Steve Hackett – aki ekkorra már nemcsak szemüvegétől, hanem szakállától is megszabadult – az aktív pihenést választotta: elkészítette első szólólemezét, VOYAGE OF ACOLYTE címmel.

Peter Gabriel utódlását hosszas viták előzték meg. Végül úgy döntöttek, hogy nem vesznek fel új tagot az eltávozott énekes helyére. Phil Collins veszi át szerepét! Mindenki tisztában volt Collins énekesi képességeivel, kitűnően élt a színpadon, ám tudták: vele nem lehet folytatni a maszkos show-kat. (Valószínűleg nem is nagyon akarták, hiszen végső soron ez okozta a szakítást Gabriel és a zenekar között.) A döntésben közrejátszott, hogy Collins hangja, énekstílusa nagyon hasonlított Gabrieléhez. “Amikor meghallgattam a Phil énekével készült felvételeket, megborzongtam – sokkal inkább Peter Gabriel-es volt, mint maga Peter Gabriel” – vallotta Tony Stratton-Smith. A zenekarban mindenekelőtt Tony Banks volt az, aki Phil “előrelépése” mellett kardoskodott: “Tudtuk, hogy Phil jól énekel és csak idő kérdése, hogy mikor lesz teljes jogú énekes a nehéz darabokban is.” Egy új énekes bevonása gondokat okozott volna, talán hosszabb leállást, ők pedig immár nagyon jól ismerték egymást. Phil Collins csupán azt kérte, hogy a koncertekre szerződtessenek dobost, mert a színpad hátsó részéből nem lehet jól énekelni. Meg is volt rá a jelöltje: Bili Bruford.

Philnek nem volt rossz ízlése. “Leginkább ő volt az, aki megnyugtatott dobolásával. Már évek óta a csodálója voltam” – mondta róla. A szőke, göndör, kisfiús megjelenésű Bruford már ekkor csodálatos pályafutást mondhatott.magáénak. Az egykori rezesbandadobos előbb a korai Yesben kezelte az ütőket – már komponistaként is fel-felhívta magára a figyelmet –, majd a King Crimson következett. Később, közvetlenül a Genesisszel való találkozása előtt a Pavlov's Dog együttessel készített egy ma már ritkaságszámba menő lemezt. 1977-től saját zenekarában játszott – közben egy évre kirándult az Edwin Jobson vezette U.K.-be – a 80-as évek elején részt vett a King Crimson felélesztésében, majd Patrick Morazzal duóban készített remek progresszív lemezeket.

1975-ben nem jelent meg Genesis-lemez, de a fiúk már az év utolsó hónapjában hozzálátnak egy új lemez elkészítéséhez. Ismét bevonulnak a Tridentbe, ahol még a TRESPASS készült, de ismét új producert kapnak: Dávid Hentschelt, aki egészen 1980-ig dolgozik a zenekarral.

1976 februárjában jelenik meg A TRICK OF THE TAIL – amelynek címét fordíthatjuk “fügemutatásnak”, “farokcsóválásnak”, “csűrcsavarásnak”, “farokvillantásnak”, sőt annak is, hogy: “a végén csattan az ostor”. Ez utóbbi fordítás lenne a legstílszerűbb, hiszen Collins, Banks, R-utherford és Hackett csattanós választ adott mindazoknak, akik kételkedtek a zenekar talpraállításában. Ahogy Gabriel nélkül a gabrieles Genesist folytatják, szinte a szemtelenséggel határos: mitikus figuráival még a borító sem rí ki a régiek közül – róka, görény, szende és repülő gyermekek, betörők és bírák, fogdmegek, irgalmas lányok lámpával, a tükörben magát szépnek látó boszorkány, és maga az ördög mutatkozik be Hypgnosis Colin Elgie homokszínü borítóján. A régi hagyományok folytatása az is, hogy a lemez 50 perc hosszú.

A következő meglepetést már a zene okozza. Már az első hangoknál világossá válik, hogy a Genesis ott folytatja, ahol a SELLING ENGLAND BY THE POUND-nál abbahagyta. Mintha a LAMB nem is létezett volna! Ez igazolni látszik azt a korábbi feltételezést, miszerint a LAMB teljes egészében Peter Gabriel szüleménye volt...

A “Dance on a Volcano” vezeti be a lemezt: fő hangszere a gitár. Ellentétben a hasonló témájú dalokkal, viszonylag lassú az alapritmusa, az egészet azonban különleges hatásúvá teszik a meglepő ritmusváltások. Jó néhány atonalitást hallunk, Steve Hackett gitárját időnként “frippesen” használja, de néhány szintetizátorfutam, és 12 húroson leütött akkord tisztán elárulja, hogy kinek a lemeze forog.

Mintha Hackett be akarná pótolni, amit az előző lemezen elmulasztott: a második dal, az “Entangled” is az ő gitárjátékán alapul. Két 12 húros gitár kíséri. Három szólamban énekelnek – a refrénben kicsit a Yes modorában – mellotronhangok és szélszintetizátor tarkítják a melankolikus hangulatú dalt. A szintetizátor férfikórust is imitál, majd középkori dallamot idéz fel – talán a kelleténél egy kicsit hosszabban. Szövegében ez az egyetlen, amely a LAMB-et idézi, mivel egy embereken végzett kísérletről van szó: az alanyokat rémálommal gyötrik, hogy repüljenek.

Különös ballada a “Squonk” – a görény csúf kis állatka, akit mindenki megvet, és ezért hiába ravasz, állandóan szomorú, mindenkitől fél. Ahogyan a NURSERY CRYME-ban, itt is magyarázatot fűznek a dalhoz: “A görény nagyon visszahúzódó lény, ez csúfságának köszönhető. Állandóan sirdogál. Könnyű zsákmány a vadászoknak, akik egyszerűen követik a földre hulló könnyek csíkját. Ha sarokba szorítják, feloldódik a könnyekben.” Úgy látszik, a zenekar vonzódik minden rút kiskacsához. Tíz év múlva világsztár énekesüket nevezi annak – szeretetből – egy francia lap.

Ugyancsak a legendák világát idézi fel a lemez legszebb darabja, a “Mad Man Moon”, amely nyugodtan ráférne a korai lemezekre. Még Gabriel fuvoláját is megidézik – szintetizátoron. A romantikus zongora, amely alatt a középrész szólójában spanyol kasztanyettek csattognak, a holdkórosokhoz szól. Ahogyan a csúf kis görény, akit értékes prémjéért vadásznak, a holdbeteg is magányos, más:

“ Oly helyütt szálltam mit felhők sem látnak
homokpusztákhoz közel
hol ezer lidérc – hazugság pásztorai
– földre szállítottak
álruhát adtak...
... mi lesz belőlem esőhullás
vagy bolond holdember álma...
... a homok sűrűbb a vérnél
de egy homokbörtön pokol kikötője...
… az árnytalan halál völgyében
viharfelhők esőt kérnek...


A dal meghatóan csendes, egyetlen kiemelkedően hangos hang nélkül, gyönyörű Collins és Banks énekkettőse. A második oldal végre ismét egy igazi színházdal. Ha figyelmesen hallgatjuk a dal főtémáját, akkor meglepetéssel tapasztaljuk, hogy nem más, mint a “Knife” egyik témája. Ahogyan a “Harold”-ban vagy pedig az “Eppling Forest”-ben a narratív stílus és a musicalhangok keverednek, ezt csak Tony Banks szintetizátorszólója töri meg. A dalban, amely a “Robbery, Assault and Battery” címet viseli, egy népszerű betörőnek állítanak emléket: a rabló, áldozata és az őt körülvevő rendőrök párbeszédeit halljuk. “Isten mindig a rosszak oldalán küzd” – éneklik a dalban, és nem is derül ki, hogy a betörő meghalt-e vagy csak eltűnt.

Szintén a múlt legendáiról szól a lírai hangvételű “Ripples”. Kettős értelmű vers: utal azokra a rosszlányokra, akiket a XVII–XVIII. században Európából Amerikába vittek (Manón Lescaut) másrészt pedig egy kicsit olyan, mint a “Szép fegyverkovácsné balladája” című Villon-vers. A víztükör, ezt jelenti a cím, szintén kettős értelmet kap: az az út – az óceán –, amely az “ígéret földjére” vezet, de egyben az a bizonyos tükör, amelyben a fonnyadó hajdanvolt szépasszony, ha akarja, még szépnek láthatja magát. Egyszerű dallam, Collins legszebb énekteljesítményét nyújtja benne. A dal gitárokra épül, a zongora is elsősorban akkordikus szerepet játszik, majd egy szólót mutat be. A dal utolsó részében mintha Hackett gitárjának hangjait, fordítva vették volna fel, és ezek a hangok egy angolkürtös-szintetizátoros szólót kísérnek. A szóló Wagner-szerű végtelen dallamra emlékeztet. Ugyanez a nyújtás érvényes a befejező énekre is.

A lemez utolsó előtti darabja a címadó kompozíció, a “Trick of The Tail”. Az indulórítmusú dal végig a zongorára épít, ezt a lendületet csak néha törik meg rövid ¾-es ütemek. A többhangú ének itt a legeredetibb. Furcsa, hogy ez a hang nem annyira a Genesisre, hanem később a Supertrampre lesz jellemző. Bár a zene vidám, vagy legalábbis játékos, a szöveg az egyik legszomorúbb Genesis-vers. Főhőse egy ördög, aki hazatalál, de földijei kegyetlenül bánnak vele: előbb ketrecbe teszik, hogy mutogassák, aztán elűzik, végül egy hegytetőről örökre eltűnik.

“nem volt szarvuk nem volt farkuk sem
létünkről nem hallottak soha
kell-e hinnem egy aranyvárosban
– kiáltott – mely a messzeségben él?”


Ez a refrénje a versnek, ahol ismét több szereplő jelenik meg, mint egy balladában: az ördög, az őt üldöző emberek és a narrátor. A dal esetében a cím egyértelművé válik: az ördög farka megvillan, csak ennyit láttak belőle, amikor eltűnt. A spanyol–angol nyelvű záródarab, az alig két és fél perces “Los Endos” hangszeres kompozíció, amely a “Dance on a Volcano” és a “Squonk” főtémáit fogalmazza újra.

A TRICK egyértelműen a legszomorúbb Genesis-lemez. A magány, a kiszolgáltatottság, az üldözöttség, az elidegenedés még egyik munkájukat sem járta át ilyen mélységben, ráadásul száműzték szövegeikből azt az elvontságot, ami a LAMB-et jellemezte. Annak ellenére, hogy az egész lemezen csak a “Dance” és az utolsó kompozíció közös szerzemény, ennyire kollektív hangzású lemezt még sohasem alkotott korábban a Genesis. Úgy látszik, még a zenében is demonstrálni akarták a banda egységét. Senki nem akarja elvenni a másik kenyerét, különösen Banks az, aki “erősen visszafogja” szólókényszereit. Hackett ugyan itt sem szólózik túl sokat, de kísérő gitárjai szépen szólnak. Rutherford szokásos teljesítményét nyújtja, és ismét kedvére pengetheti 12 húros gitárját. Phil Collins továbbra is bizonyítja, hogy a szigetország egyik legjobb dobosa, és a “nagy feladatot” is kiválóan oldja meg. Szomorú, de ez az igazság – Peter Gabriel egyáltalán nem hiányzik.

Első hallásra tehát a Genesis muzsikája teljesen töretlen. De azért észrevehető, hogy a felvételek popularisabbak lettek, a “Ripples”, az “Entangled” vagy akár a “Trick” még listadalok is lehetnének. Ugyanakkor nem adták fel a bonyolultabb kompozíciókat sem.

A lemez minden erénye ellenére sem kapott nagyon lelkes kritikákat. Szinte minden szakíró Collins és Gabriel összehasonlítgatására építette bírálatát. Voltak kellemetlen megjegyzések is, az egyik bíráló például Collinsot “náthás Gabriel”-nek nevezte. Bár az újságírók elismerték a megmaradt négy Genesis-tag tehetségét, nemigen akartak napirendre térni Gabriel távozása felett: “Remekül játszanak, vidáman és egyszerűen. A lemez jó, de nem zseniális.” “Tony Banks neoklasszicizmusa elbűvölő, de karizma nincsen benne.”

A lemez sikere azonban még azokat a szkeptikusokat is meggyőzte, akik még a lemez hallatán is savanyúan nyilatkoztak. A Genesis a TRICK-kel története addigi legnagyobb kasszasikerét érte el. De elértek mást is: most már nemcsak a szaksajtó írt róluk – amely az első perctől kezdve elismerte tudásukat –, hanem mindazok a lapok, amelyeknek profiljába egy kicsit is belefért a popzene. Peter Thompson, a zenekar sajtóügynöke természetesen repesett az örömtől: “Éveken át próbáltuk meggyőzni az embereket, hogy jöjjenek el és hallgassák meg a Genesist. Végre felfedezték őket a hírközlő eszközök… Most már valóban sajtóképesek lettek. Most már olyan újságokban is lehet róluk olvasni, amelyeket anyám vesz a kezébe, és ő ritkán forgatja a Melody Makert. És ez sohasem fordult volna elő a Genesisszel, míg Peter Gabriel velük volt.”

Szegény Peter Gabriel… a végén még kiderül, hogy ő akadályozta a Genesis sikerét a maga zsenialitásával. Az viszont igaz, hogy a túlzott elvontság, ami a LAMB-et jellemezte, egy idő után biztosan zsákutcába vitte volna a zenekart. Talán ezt akarták ellensúlyozni a többiek úgy, hogy a háta mögött újrakeverték a zenét. Gabrielnek nagy nimbusza volt, de ez elsősorban a koncertek, a remek színpadi játékok miatt alakult ki. A lemezen könnyűszerrel tudta őt pótolni Phil Collins, csupán az volt a kérdés, hogy sikerül-e a pótlás a színpadon is.

Collins eleve nem akart új Peter Gabriel lenni, meg sem kísérelte, hogy felöltse a régi maszkokat. És talán ez volt – és ez ma is – sikerének titka: mindig vállalta önmagát, külsejét, megjelenését, és ezt elfogadták tőle.

Phil koncerténekesi tűzkeresztségére 1976 januárjában Kanadában került sor, az Ontario állambeli Londonban. “Már a második szám után tudtam, hogy minden rendben lesz és jó lesz, ugyanolyan jó lesz, mint eddig, csak más” – emlékezett Tony Banks. Néhány héttel később Dallasban lépnek föl. A siker itt sem maradt el, bár az örökvidám Phil minden este óriási szorongással fogja meg a mikrofont. A rossznyelvek szerint Philnek direkt előnyére vált, hogy arcát akkoriban dús szakáll borította, mert ez megvédte az esetleges paradicsomoktól és záptojásoktól. Erről ugyan szó sem volt, de azért Phil mégis félt: “Nem az énekléssel volt gondom, hanem a közönseggel való kapcsolatteremtéssel. Ez Peternek mindig nagyon erős oldala volt.” Peternek igen könnyű dolga volt, mert maszkjai és a hozzájuk fűzött játék – remek éneke mellett – eleve előnyt biztosítottak neki, míg Phil kezdettől fogva “védtelenül” állt ki a nagyérdemű elé.

Mivel Peter Gabriel varázslatai most már hiányoztak, alapvetően át kellett alakítani a zenekar színpadi műsorát is. A régi darabokat ugyan műsoron tartották, de a látvány egészen más lett. Javították a fényeffektusokat, nagyobb szerephez jutottak a különböző színes ködök és füstök, a háttérvetítések, gyakran nagyították ki óriás vásznakra a zenekar tagjainak vonásait játék közben. Most már nem üldögéltek kényelmesen, hanem egész színpadi mozgásuk kezdett emlékeztetni igazi popzenekarra. A TRICK és a turné sikere annyira fellelkesítette a Genesist, hogy még szeptemberben nekiálltak egy új lemez felvételeinek. Ezúttal Hollandiába, Hilvarenbeekbe, a Religh stúdióba mentek, hogy egy újabb maratoni lemezt hozzanak világra. Ez lett a WIND AND WUTHERING, amelynek producere ismét Dávid Hentschel lett.

A lemez, amelyet szürke tónusú, magányos fát ábrázoló tasakba csomagoltak, címében Emily Bronte Üvöltő szelek (Wuthering Heights) című regényére utal. Meglepően fantáziadús lemez, alig néhány hónappal a TRICK után, mintha csakazértis meg akarnák mutatni a világnak életképességüket (nem is sejtik, hogy újabb viharfelhők tornyosulnak a zenekar feje fölött). Már az első kompozíció, az “Eleventh Earl of Mar” is számos érdekességet kínál: ez a dal, amely az ősök árnyaival, ígéreteivel való vívódásról szól, alig 7 ½ percben a Genesis zenéjének teljes skáláját bejárja. Polifonikus szintetizátor és elektromos gitár csúsztatott hangjai játsszák a nyitányt, majd orgona kíséri a főtémát, 5/4-ben, kemény dobbal. Collins maga énekli a párbeszédet, az “ős” halkan, mintegy a “sír”-ból, az árnyvilágból, a víziókból szól. Csak a dal közepe felé derül ki, hogy itt a kötelezettség az iskola, a karrier – ezt várják az ősök a 11. Earltől.

“Temesd el emlékeidet, temesd el barátaid” – énekli a Genesis, hogy egy komor iskola eltemessen minden gyerekkori szépséget. Vajon nem Charterhouse-nak hívják ezt az iskolát, ahová a jó nevű Rutherford família csemetéjét küldte? A középrészben szokatlanul kemény a gitár és a basszus, a zenei refrén pedig éles szintetizátor, ami eddig nemigen volt jellemző. Aztán jönnek a kedvelt tizenkét húrosok, amelyek magukban játsszák a főtémát, és ebbe a halk pengetésbe szól bele Collins éneke klasszicizáló dallammal. Az eredeti téma is gitárokkal tér vissza, majd rondószerűen ismétlődik a nyitány polifonikus szintetizátora a gitárral együtt.

A szép múlttal való szakítást követő dal éppen az ellenkezőjét bizonyítja a Genesis esetében...

A zongorára épít a “One For The Vine”, amely ötvenezer harcos balladája. Sokkal finomabb dal, mint az előző, a mellotron nagyzenekart utánoz. Collins és Banks a refrént falzettben énekli. Banks egy kis Chopin-”emlékműsort” tart zongorán és unisonot játszik Collins énekével, később saját szintetizátorával. A középrész különös középkori táncot idéz, amilyent a Carmina Buranából ismerünk, de hallunk benne egy kis szláv beütést is, ebből hozza vissza a témát Hackett gitárja. A gitár egy rövid énekrész után kettős szólót ad elő, hogy visszakanyarodjon a nyitótémához, de a lezárás előtt még keleti hangokat is kicsal Banks a szintetizátorokból, sőt egy olyan dallamot, ami felidézheti nekünk az “Én babám egy fekete nő” melódiáját. Kevésbé bonyolult szerzemény a “Your Own Special Way”, amelyen gitárok szólnak szép számmal. Szép a többhangú vokál, a gitár mögül előúszó szintetizátor, az enyhén ereszkedő dallam. Hackett gitárbeütései emlékeztetnek a korai George Harrison-dalok hangulatára. A szöveg kissé banális, szerelem, szél, hajó, elválás. “Te külön utakon jársz” – éneklik a refrénben. Ezt a dalt több előadó is magáénak mondhatná, csupán a középrész elektromos zongora-orgona kettőse vall a Genesisre.

“Kísérleti darab” a “Wot Gorilla” különös címet viselő rövid hangszeres kompozíció. A LAMB legvadabb zenei részleteit eleveníti fel, éles szintetizátor és elektromos gitár kergetőzik egymással fugaszerűén – Banks elrejt benne egy-egy klasszikus hangsort is – miközben Collins kemény %-okat üt. A végén mindenféle csilingelők veszik át a terepet, hegedűszó, és szintetizátor.

Félelemdal az “All in a Mouse's Night”, amely hatalmas klasszikus orgonaakkorddal kezdődik, de később jellegzetes sánta ritmusú dal lesz belőle. A szaggatottságot a basszus erősíti. (Ezek a ritmusok, amelyek a Genesist karrierje kezdete óta végigkísértik, szintén nem járultak hozzá a széles körű népszerűségükhöz. Táncra ugyanis teljesen alkalmatlanok, és még énekelni is csak a legjobb hallásúak tudják dalaikat első hallás után…) Hackett újabb lassú, ám kidolgozott szólót ad elő, visszhangosítva. Az orgona kísérete némi ünnepélyességet kölcsönöz neki. A dal basszuslefutásokkal, mellotronakkordokkal, pergődobbal ér véget. Bár szövege hangulatában az “In The Cage”-t idézi, bezártság, menekülés a téma, itt meglepően konkrét esettel van dolgunk: egy macska-egér harccal, az egér szemszögéből. Mi a küzdelem kimenetele? – “esély a pokolban” – véli a kisegér.

És nem fogynak ki az ötletekből. A “Blood on the Rooftops” című kompozíciót Hackett olyan akusztikus gitárfantáziával indítja, amely becsületére válna egy spanyol gitárosnak is. Ebbe a gitármuzsikába kapcsolódik be Collins éneke. A lassú %, az egyszerű, fülbemászó dallam már előremutat a következő stúdiólemezre, annak ellenére, hogy itt végig az akusztikus gitár viszi a prímet. Távoli angolkürtök teszik sejtelmessé a hangulatot. Akárcsak az előző dal, ez is a rémálmok világát kelti életre, és ez erősen szemben ál! a zene líraiságával. Mintha egy tv-műsorból ollózták volna ki a szöveg figuráit. Arabok és zsidók harca, a királynő karácsonya, San Francisco utcái, Erről Flynn, mint Hét tenger ördöge, Peking és a világháború elkerülhetetlensége, esőisten és Lúdanyó, aki kísértetiesen hasonlít trójai Szép Helénához. Közben pedig a háztetőről csorog a vér...

Újabb hangszeres dal, és újabb nyugtalanság: “Unquiet Slumbers”: a 12 húros gitárok mögött a szintetizátorok úgy lebegnek, mint az éjjeli szellemek, még a gitárok is nyugtalanságot tükröznek furcsa statikusságukkal, majd elektromos szóló kezdődik gitáron és szintetizátoron, a ritmus is meg-megdöccen, aztán újra olyan gitárszóló hangzik fel, amely mintha visszafelé pörgő magnóról hallatszana. A dal második felében Tony Banks végre istenigazából elengedheti magát: szintetizátorán különleges szóló bontakozik ki, beleszövi a lemez más témáit is – így az “Eleventh Earl of Mar” nyitóhangjait, közben Hackett olyan rockosan kíséri, ahogyan még soha.

Lényegesen szelídebb a két befejező darab, az instrumentális “On the Quiet Earth” – az előző dal ellenpárja, és a később is sikerdalnak számító “Afterglow”. (A naplemente – ezt jelenti a cím – ritkán zajos…) Egyszerű a dallam, egyszerű az orgonakíséret, jól lehet vele lemezt és koncertet is zárni. Ugyanezt a célt szolgálja a végén a végtelenített gitárdallam, amely fokozatosan elhalkul.

A WIND AND WUTHERING – bár nem annak indult – újabb korszakot zárt le a Genesis történetében, mert ez volt az utolsó olyan stúdiólemez, ahol még négyen játszottak. Phil Collins inkább énekesként jeleskedik, mert alapvetően lírai zenéjű lemezről van szó, és kevés dobtrükkre van szükség. Tony Banks alig orgonái, főleg a szintetizátorokat használja, és a kíséretekben a zongorát. A zenei főszereplő egyértelműen Steve Hackett. Ez az első alkalom – és egyben az utolsó is –, hogy Hackett bemutassa a Genesisen belül, hogy mennyire sokoldalú gitáros. Mike Rutherford ismét főleg a 12 húros gitár kezelésében szerez érdemeket, bár most is bebizonyítja, hogy kitűnő basszusgitáros is. De a Genesis zenéje sohasem igényelt annyira bravúros basszusjátékot, mint más nagy progresszív bandáké, az ELP-é, a Jethro Tullé, hogy a King Crimsonról ne is beszéljünk. Összevetve a Genesis két, 1976-ban kiadott lemezét, megállapíthatjuk, lehet, hogy a TRICK egységesebb, de a WIND mindenképpen izgalmasabb, kifinomultabb lemez. Lehet, hogy a zenekar már tudat alatt készült a váltásra, és így akart végleg elbúcsúzni régi önmagától, egyetlen, 56 perces lemezbe sűrítve mindazt, amit tud.

Francois Ducray valósággal áradozik a WIND-ről: “A Genesis folytatja a régi balladákat, az egyszerű gyönyörök kertjeiben járva. A lemezt száz kedves báj, ezer kicsi ravaszság és invenció színesíti. Érdemes egyvégtében végighallgatni a lemezt, annyira ideálisan szerkesztett: téma, ellentéma, szakítás, rondó. A zenészek összhangja tökéletes. Phil Collins szépen énekel, és nem jár messze attól, hogy bekerüljön a nagy dobosok panteonjába.”

A Genesis két 1976-os lemeze azért is jelentős, mert a progresszív popzene legjobbjai ekkor szinte kivétel nélkül hallgattak. A zenekarok közül egyedül a Jethro Túli készített ebben az évben – igaz, korszakalkotó – albumot, a SONGS FROM THE WOOD-ot. 1976 inkább a nagy szólókísérletek éve volt. Ma már gyűjtők kincsei a különböző Yes-tagok szólólemezei: Rick Wakeman űrfantáziája, a NO EARTHLY CONNECTION, Chris Squire FISH OUT THE WATER-je, Steve Howe BEGINNINGS-je, Patrick Moraz STORY OF…-ja és Jon Anderson OILAS OF SUNHILLOW-ja. Ekkor tör ki a szűk körből Vangelis, ugyancsak két lemezzel, az ALBEDO 039-cel, és a SPIRAL-lal, amelynek zenéit ma is úton-útfélen felhasználják filmekben és tévékben.

A WIND AND WUTHERING minden baljós előjel ellenére sikeres lett és a zenekar újabb, ezúttal hat hónapos világkörüli turnéra indult. De már csak hárman örültek az új fellépéseknek. Steve Hackett egyáltalán nem lelkesedett értük. “Megértettem, hogy a következő évem ismét teljesen foglalt lesz, és éreztem, hogy nem fogom élvezni. Szívesebben dolgoztam volna egy újabb szólólemezen.” Hackett azonban valószínűleg nemcsak szólókarrierjét féltette, bár kétségkívül ő volt akkor az egyetlen, aki belekóstolt az egyszemélyes munka örömeibe. Sokkal inkább arról lehetett szó, hogy Hackett érezte: kevés beleszólása van a zenekar muzsikájába, még akkor is, ha éppen a legutóbbi lemezen kapott bizonyítási lehetőséget. Zeneszerzőként azonban alig-alig rúgott labdába a legutóbbi két lemezen, holott annak idején “szerző-gitárosként” hirdette magát. Nem kedveztek előadói stílusának a Genesis koncertjeinek változásai sem: korábban – miközben Peter Gabriel varázsolt – nyugodtan “elmélyülhetett”, nem kellett színpadi fellépésével törődnie. Ennek azonban Gabriel távozásával vége lett.

Az új turnén azonban Steve még nem hagyta cserben barátait. 1977 januárjában a Genesis elindul eddigi legextravagánsabb turnéjára. Megszületőben volt a Genesis-gigantizmus.

Az Egyesült Államokban elsősorban olyan híres nagy sportcsarnokokban léptek fel, mint a New York-i Madison Square Garden vagy a Los Angeles-i Forum, 12–15000 ember előtt. Májusban viszont már Jumbo Jet-tél kellett repülniük Latin-Amerikába. Brazíliában tíz óriási futballstadion várja őket, köztük a Maracana és a Sáo Pauló-i stadion. A turnéra 15 fős technikusi stáb kíséri el őket, fény és hangosító berendezésük 28 tonnát nyom. A színpadon felszerelik a lézerágyút, és felettük két sorban elhelyezve 48 darab Boeing 747-eshez tartozó leszállóreflektort helyeznek el. A lámpák valóságos függönyt vonnak köréjük, amelyet a lézer különös sejtelmességével még erősít. A lézerek csillagokat varázsolnak a zenészek feje fölé. Az “Eleventh Earl of Mar” alőadása során Phil Collins egy lézerkúpból idézi meg az ősök intő szellemét. Mindezek azonban továbbra sem “zenepótló elemek”, mert a Genesis zenei tudása, előadói képessége mit sem változott.

A turné során új “kültaggal” bővül az együttes, Bruford helyére. Phil Collins először Angliában keresett dobost, de mivel egyik sem nyerte meg tetszését, amerikai lemezeket kezdett hallgatni, így került kezébe Frank Zappa “Roxy and Elsewhere” című albuma, amelyen Chester Thompson volt az egyik dobos. Óriási hatást gyakorolt rá: “Egy ideig nagyon jó volt együtt játszani Bill Bruforddal, de amikor Chester eljött hozzánk, attól kezdve minden klasszá vált. Nem is találhattam volna nála jobbat.” Chester Thompson, aki azóta is számos jazz-, jazzrock és poplemezhez adta nevét és tudását – többek között a Santana 1985-ös lemezén, a BEYOND THE APARENCES-en játszott –, immár tíz éve a Genesis kültagja. Először 1977. január l-jén lépett fel a zenekarral, a londoni Rainbow színházban.

A turné végállomása Párizs. Öt teltházas koncertet adnak a francia fővárosban. Úgy látszik, Franciaország sorsszerűén jelenik meg a zenekar életében. Az 1975-ös világ körüli turné is Franciaországban ért véget és ezután lépett ki Peter Gabriel. Most a párizsi koncertek Steve Hackett hattyúdalát jelentik a Genesisben.

E koncertek hangulatát megőrizték az utókornak. A Palais des Sports felvételeiből kettős albumot készített a Genesis. Emlékszünk, hogy 1973-ban valósággal húzódozott a zenekar a koncertfelvételtől? Most ők maguk akarják meglepni azokat, akik nem hallhatták őket élőben. Ugyanakkor nagy gondot fordítottak a hangminőségre: a koncertek anyagát “Manor” mozgó stúdióval veszik fel, az utókeveréseket pedig a jó öreg Tridentben végzik.

A SECONDS OUT valóban mestervizsgája az “új” Genesisnek, mert egy zenekar valójában mindig koncerten tudja bizonyítani erejét, hisz a stúdió “sok csalást” engedélyez. Bár a koncertek utókeverése is elrejtheti a bakikat, alapvetően nem lehet meghamisítani a hangzást, a hangulatot.

A zenekar már azzal vállalja teljes tudásának bemutatását, hogy a stúdióban használt hangszerparkját felvonultatja a színpadon is. Tony Banks Hammond-orgonán, RMI elektromos zongorán, ARP pro-solo szintetizátoron, Mellotron 400-on, valamint 12 húros gitáron játszik. Rutherford dupla nyakú Rickenbacker gitárján kívül megszólaltat 8 húros basszusgitárt, 12 húros gitárt, valamint Moog Taurus basszus pedált. Steve Hackett Gibson elektromos gitárján és 12 húros gitárján játszik. Phil Collins elsősorban énekel, de néhány hangszeres részletben maga is a dobok mögé ül, sőt szintetizátorszólókat is játszik. Ez az első olyan lemez, amelyen Collins kezdi kiterjeszteni hangszertudását a billentyűsökre. Szólólemezein már ő játszik a billentyűs hangszerek túlnyomó többségén.

A bizonyítási eljárás második pontja a program összeállítása. Csak a TRESPASS marad ki a négy lemezoldal anyagából – igaz, azon még sem Hackett, sem Collins nem játszott – de a NURSERY-től a WIND-ig mindegyikből játszanak dalokat. Több olyan darabot is játszanak, ami talán elképzelhetetlennek tűnik Peter Gabriel nélkül. Felhangzik a LAMB nyitódala és a lemez egyik legszebb száma, a “Carpet Crawl”. A harmadik oldal valóságos istenkísértés: a par excellence Gabriel-showdarabot, a “Supper's Ready”-t adják elő – kitűnően. Francois Ducray ugyan nem érti, hogy mit keresnek a LAMB darabjai a Genesis programjában, mi több, a “Suppert” Gabriel nélkül hosszú, unalmas, béna parádénak nevezi, de a közönség nem így vélekedik.

A bizonyítás harmadik pontja az újszerűség. Amíg a GENESIS LIVE-on a zenekar láthatóan arra törekedett, hogy minél tökéletesebben visszaadja a stúdiólemezen hallható hangzást, a SECONDS OUT-ban már számos variációt megengednek maguknak, így például a “Firth of Fifth”-ről lemarad a gitáros bevezető, megtoldják viszont egy klasszicizáló szintetizátor-basszus kettőssel, és új variációt játszik Steve Hackett is. A “Carpet”-nak nincsen előjátéka, hiányzik belőle a kettős, oktávkülönbségű ének, de a gitárfutamokat egy szintetizátor is alátámasztja. Az “I Know What I Like”-ot a felismerhetetlenségig átalakították, a dal hatását több szólóval fokozták – a lemez közönségzajai arra utalnak, hogy különleges fényjátékokat is beiktattak közben. A “Lamb” egyszerűbb lesz, Mike Rutherford basszusjátéka pergőbb, nincsenek énektorzítások. A közönség végigtapsolja a dalt. A “Musical Box”-nak csak a befejező, hangszeres tételét játsszák el, itt Collins és Thompson egyaránt dobol.

A legnehezebb feladat természetesen a “Supper's Ready” – Collins ebben is dobol, és a darab párbeszédeit a három énekes tökéletesen visszaadja. Most nem kell félniük a közönség “dünnyögéseitől” –, bár Banks “Apocalypse” szólója közben fel-felhangzik a nézők ovációja.

Zenei szempontból a legeredetibb az album negyedik oldala: a “Cinema Show” előadása lendületesebb, pergőbb, mint amit a SELLING-en produkáltak belőle. Az elején sok furcsa hanggal tűzdelik meg a darabot – madarak csicseregnek, kísértetek röpködnek, fadobok pörögnek – ez az egyetlen dal, amelyben Bili Bruford dobol, még egy kis variációt is előad a maga elvont stílusában – és Phil Collins magára oszt egy kis szintetizátorszólót. A “Dance on a Volcano” még disszonánsabb, mint a TRICK-en, és Chester Thompson dobszólót játszik a dal közepén. A “Los Endos” zárja a lemezt, mintha a nyitó “Squonk”-ot a “Dance”-szel egybefonná.

“Merci, Paris” – kiáltja Phil Collins – azokban az években vált szokássá a városok köszöntése Mick Jagger nyomán éppen egy párizsi Stones-koncert után. Bár a zenekar történetében többször rossz ómen volt Franciaország, az utóbbi tíz évben a Genesis csak hálával tekinthet erre a földre: igazi sztárok lettek itt, nagyon jó volt mindig a sajtójuk, egy francia szerző gyönyörű fotóalbumot készített róluk 1980-ban, Phil Collins pedig egyenesen bálvány lett. A francia hálás közönség: nekik nem adatott meg az igazi hazai rockzene – a műfaj 25 éves történetében ma sem tudnak mást felmutatni, mint a csendesen öregedő Johnny Hallyday-t, legfeljebb néhány újhullámos bandát, mint a Telephone-t, mert a műfaj nagyjai, Jean-Luc Ponty, Didier Lockwood, Ricky Grech és mások külföldön aratták sikereiket. Éppen ezért az angol és amerikai rockzenészek, különösen azok, akik viszonylag dallamos zenét játszottak, mindig nagy szeretetre számíthattak. Két évvel a Genesis után szintén a Palais des Sports-ban lépett fel a Supertramp – ennek emléke egy ugyancsak fantasztikus koncertlemez lett “PARIS” címen. A dupla koncertlemezt a poptörténet során többnyire olyankor jelentették meg a zenekarok, amikor lezártak pályájukon egy korszakot, és összefoglalták addigi munkásságukat. Volt olyan eset is, amikor az albumot csupán az motiválta, hogy a zenekarnak nem jutott eszébe semmi új – ilyen volt a Stones LOVE YOU LIVE-ja, amely éppen párizsi koncertet rögzít –; volt, hogy a zenekar a koncertekből kimaradottaknak akart kedveskedni – ilyen a Jethro Túli BURSTING OUT-ja. A heavy-metal bandáknak a “double live” szinte lételeme. A Scorpions, az Iron Maiden, Ted Nugent élőlemezei tökéletesen visszaadják a bulik izzó légkörét. A legritkább esetben fordult csak elő, hogy egy zenész vadonatúj muzsikával készített volna “live albumot”. (Ez Frank Zappára jellemző fogás.) A Genesis a SECONDS OUT!-ban búcsúzott régi önmagától, a Gabriel-korszaktól. (Egyes részletekben – különösen a “Supper's Ready”-ben – néha az az érzése az embernek, hogy Peter Gabriel énekel.) Ezt a búcsút véglegessé tette, hogy Steve Hackett 1977 júliusában – a SECONDS OUT! keverési utómunkálatai során – végleg távozott a bandából. Akkor, amikor a Genesisért végre kapkodtak a világon, a gitáros a süllyesztőt választotta, mert aztán éveken át hiába készített színvonalas lemezeket, képtelen volt nagyobb sikereket elérni. Először 1986-ban került neve újra reflektorfénybe, amikor elkészült a GTR lemez.

A SECONDS OUTI 1977 októberében jelent meg. Az év végén a New Musical Express évi szavazásán a Genesis a 3. helyre került a közönség listáján az akkor divatos punkbanda, a Sex Pistols és a lassan már lefelé menő Led Zeppelin mögött. Ekkorra azonban már az egykori ötös fogat három főre zsugorodott.









Passzio.hu

Megjelent: 2004-10-23 (5159 olvasás)

[ Vissza ]